A tömeg vonul. A tömeg skandál. A tömeg harsány. A tömeg teleaggatva mindenféle csecsebecsével. A tömeg jelszó. A tömeg előtt néhány kabala menetel, náluk még nem járt le a Halloween. A tömeg és a kabalák között zakatol a hangosbeszélő. Amit beleüvölt, a tömeg – hűséges visszhangként – azt üvölti vissza. Két-háromsoros műremekeket. Azért ne haikukra gondoljunk. A tömeg azt hiszi, igaza van. A tömeg ezen igazában hajlíthatatlan. A tömeg tudja, hogy igaza van. A tömeg igazsága az ártatlanság. Az ő ártatlansága. Mert a tömeg ártatlan. Mindenki bűnös. Mindenki, csak a tömeg nem. Bűnös az, aki tönkretette a jövőt, a jelent, a múltat. Akik miatt a tömeg éhezik (sic!), akik miatt nincs földi mennyország, akik eladták az országot, és akik megvették azt kilóra, akik el akarják adni azt is, ami megmaradt belőle, de persze nem maradt meg belőle semmi. A különböző évszázadok vesztimentációiból összeollózott jelmezekben parádézó kabalák jobbra-balra hajladoznak, igyekeznek megnyerni a kivezényelt karhatalmiak szimpátiáját, meginvokálják a dicső ősök – ők maguk kinézetre inkább dicsősök – szellemét, miközben mögöttük ott hömpölyög az Erő, a múlt, az ordítozó ártatlanság. A tömeg szent, a tömeg isteni sugallatba merítkezett, a tömeg szava a nép szava. A tömeg a Nép. (S az vajon mi…?)
A tömeg a célterület felé igyekszik. Lassan halad, ráérősen, az ordítozáshoz idő és szufla kell. Útközben észrevesz holmi fonnyadt tudósítót, aki a díszmenetről számol be éppen a tömeghez nem tartozó nézőknek. A tömeg hirtelen úgy dönt, hogy a média, amelyhez a tudósító tartozik, ellenség. Mert nem azt, nem úgy és nem azoknak mondja, amit, ahogyan és akiknek kellene. És mivel a tömeg veleszületett bölcsessége is isteni sugallatból fakad, ilyetén pedig szent, sérthetetlen és tévedhetetlen, a csupa akadémikusból, tudományos díjak birtokosából, humanista értelmiségiből álló sokadalom azt teszi, amihez ösztönszinten a legjobban ért: támad. Ekkor (még és szerencsére) csak dobálózik. Útja előrehaladtával egy tévéstáb autójához ér a szent összeborulás csapata. A népharag ismét felgerjed, ezúttal az implikáré a következő szintre lép. Előkerül egy-két szerv, amely ízesen oldalba húgyja a járművet, az egyik tévés kolléga bordára beszív egy brekszet is. A tömeg büntetni akar. A tömeg büntetne is, ha hagynák.
Azt hinnénk, a mai posztmodernet követő posztvilágban már a tömeg sem a régi. De a tömeg mindig a régi marad. Elég egy szóbeli szikra, és bekövetkezik az instant és azonnal ható agymosás. A világban bárhol így van ez. A csordaszellem üzemmód felturbózza az ösztönlétet. És az ártatlanok gyülekezete a következő pillanatban már lincselésre kész.
A tömegnek nincs saját akarata. A tömeg saját akaratra tesz szert. A tömeg saját akarata nem az ő akarata. A tömeg ösztön. A tömeg kristályéjszaka. A tömeg nemesfém.
