Romtúra a tóban

Híre ment a nagyvilágban – a közösségi hálónak és minden más internetes információtovábbító csatornának köszönhetően –, hogy újra látszik a falu. Már ami maradt belőle. Egy véletlennek – a falu víz alá kerülésénél jóval kisebb szerencsétlenségnek – köszönhető mindez, ugyanis a gát zsilipeit működtető őrházhoz vezető betonhíd beszakadt. Ahhoz, hogy a szerkezetét megerősítsék, le kellett engedni a bözödújfalusi tó vizét. 

 

Tények mérlegen 

Történelminek mondható időszak, hiszen a sártengerből felbukkan a múlt. A mai napig vitatott, hogy szükség volt-e a tó létrehozására. A vízügyi szakemberek azt állítják, hogy ez megvédi Erdőszentgyörgyöt és a Kis-Küküllő menti falvakat a megyehatáron túl is. Létesítése óta voltak már olyan esőzések, amikor jelentős vízmennyiséget tartott fenn, miközben lefelé, a folyás mentén több helyen is kiöntött a víz a mederből. Ezek a száraz szakmai érvek. Egy nagyobb árvízvédelmi terv részeként a gátat 1975-ben kezdték építeni, 1977–1984 között szüneteltek a munkálatok, majd 1985-től kezdték kitelepíteni a pusztulásra ítélt Bözödújfalu lakóit. 1994-ben érte el a tó a tervezett szintet, amikor is csupán az azóta leomlott, de sokáig a hely szimbólumává vált templom tornya maradt meg. Ezek a tények, amelyek a falu emlékére emelt „siratófal” kertjében levő információs táblán állnak. Önmagában tragédia, ha valakinek el kell hagynia otthonát, szülőföldjét. De az is katasztrófa, ha egy pillanat alatt akár tűz, akár árvíz megsemmisít, romba dönt egy épületet. Még mindig megválaszolatlan, hogy ha nincs a gát, a Kis-Küküllő áradásakor hány otthont sepert volna el a víz. A táblán az áll, hogy 1992-ben 126 lakosa volt a falunak, ebből 99 magyar, 23 cigány és négy román. A kitelepítés végén nagyjából ennyien váltottak házat, otthont. A többi legenda. Mert kapcsolatba lehet hozni Bözödújfalut Nicolae Ceauşescu 1980-as években meghirdetett falurombolási politikájával, amely – tegyük hozzá – nem csak a magyarlakta területeken zajlott, de elfogultságot jelent ennek tulajdonítani Bözödújfalu pusztulását. Mert jóval azelőtt volt hasonló – vízügyi és energetikai elgondolásból véghezvitt – ennél nagyobb méretű kitelepítés. Az 1960-ban befejezett, átadásakor több európai szakterületi, építkezési rekordot megdöntő békási vízgyűjtőről van szó, ahol 1956-tól kezdődően összesen 18.760 – talán kevés kivétellel – román lakost, három falut (Răpciune, Cârnu, Reţeş) költöztettek el halottaikkal (a temetőkkel) együtt. Igen, ezek is fájdalmas tények. És azon is lehet morfondírozni, hogy a több évtizede meglévő Békási-tó árvízvédelmi, de főleg energetikai szempontból milyen hasznot hozott. Mi nyom többet az érvek és ellenérvek mérlegén? 

 

Eladható történet 

Az idegenforgalmi szakértők azt állítják, hogy többféleképpen lehet motiválni, ösztönözni a turistákat arra, hogy az iparág fogyasztói legyenek. Hiába a megfelelő szállás, étkeztetési feltételek, ha nincsenek testhezálló programok a szabadidő eltöltésére. Az idegenforgalmi vonzerőt növeli, ha a látványosság (épületek, parkok, stb.) mellé valamilyen történet is társul, akár a valamilyen (világ-) történelmi eseményhez kötődő helyszínek. Ilyen lett néhány hete Bözödújfalu is a víz alól előbukkanó épületeivel, ahova – inkább hétvégente – több százan kilátogatnak. Pedig a kövek nem az ősember életmódjáról vagy több ezer éves birodalomról, egetrengető, világot felforgató múltról mesélnek. Olyan házak ezek, amelyek (most már) a múlt században még álltak, s élték mindennapi éle-tüket az ott lakó, szorgos gazdaemberek, akik a környéken legeltették állataikat, kaszálták a mezőt. Előbukkannak lábbelik, edények, evőeszközök és még sok minden, amit talán jóval a költözés előtt kidobtak, s így most már az egyéni sorstragédiák néma tanúi maradtak. A történettel fűszerezett látvány vonzó. Pedig csak egyszerű – az épületek egykori nagyságáról árulkodó – betonlépcsők, beszakadt betonpadlók, pinceablakok, sok helyen pedig a környék sajátos építészetét még őrző homokkövekből állított falmaradványokat lehet körbejárni, fotózni az iszaprengeteg hátán, köveken egyensúlyozva. Több százan járják körbe az alig pár száz négyzetméteres területet, az egykori utca két oldalán levő épületek maradványait. 

Ez már katasztrófaturizmus, mert van ilyen is. Vannak, akik „bejárnak” árvíz, földrengés, szökőár vagy bombatámadás, netán háború sújtotta vidékeket, helyeket. Mert a romok mögött ott van a történet, a sorsok, mások szerencsétlensége, ami empátiára ösztönöz, véleményformálásra, attitűdre kényszerít. S ez alól Bözödújfalu sem kivétel. S hogy ez miként vetítődik ki a látogatókra? Erről is meg lehet győződni néhány órás csendes szemlélődés után. Mert volt olyan is, aki csodálkozva, sajnálattal kattintgatta fényképezőgépe, okostelefonja gombját, de olyan is akadt, aki ATV-vel vagy terep-motorkerékpárral a romok között lavírozott, mások pedig söröztek, mulattak, miközben a kiürült palackot, üveget az „amúgy is szeméttel telt” mocsárba dobták. S ennél szomorúbb, hogy az egyébként is száraz patakparton még mindig irdatlan szeméthalmok vannak bokrok, fák alatt, nem a katasztrófaturisták hagyatékaiként. Mert ott van a másik történet. A tóé, ahol lehet horgászni, fürödni, vízisportokat űzni és sok mással foglalkozni, amiért valóban egy kis turistaparadicsom-oázissá lehetne varázsolni a környéket. 

 

A lehetőség adott, csak megfelelő hozzáállás kell 

Tragédián innen és túl, a lehetőség adott. És az, aki a megélhetőségre kényszerült, tudja, hogy miként kell lépni. Ottjártunkkor a tóhoz legközelebb álló – cigányok által lakott – ház előtt két gyerek szalmából készült kézművestermékeket árult. Egy felnőtt arra is vállalkozott, hogy szekerével az emlékfal elől a romokig „fuvaroztatja” az alkalmi ügyfeleket. Mások pedig az emlékhely bejáratánál a vízben álló templomot ábrázoló hűtőmágneseket árultak. És ez nem baj. Sőt. Tudomásunk szerint az erdőszentgyörgyi önkormányzatnak is szándékában áll a bözödi tavat és környékét értékesíteni idegenforgalmi szempontok szerint. Az egyik, Bözödújfaluban üresen álló, jó állapotban levő házban egy kis emlékmúzeum berendezését is tervezik. Leaszfaltozták Hargita megye határáig az utat. Remélhetőleg a szomszédos megye önkormányzata folytatja a munkálatot, és akkor Erdőszentgyörgyöt a bözödi tó érintésével össze lehet kötni Kőrispatakkal (szalmakalap-múzeum), Etéddel és Énlakával, illetve Farkaslakával, s így ezeken a hagyományos székelyföldi településeken is fellendülhet az idegenforgalom, amely akár gazdasági jövedelmet is generálhat. Mert ez a jövő. 

A múltba életet lehelhet a jelen. Addig azonban arra kell hatni, hogy a szolgáltatások, a kínálat „fogyasztói” ne tegyék tönkre a szellemi-épített örökséget, ne szemeteljenek és ne vigyék magukkal emléknek mindazt, amiből talán több nemzedék is – jó értelemben – hasznot húzhat. Bár ottjártunkkor voltak olyanok is, akik főhajtással távoztak a helyszínről, a bözödújfalusi romtúra nemcsak az épületek látványától volt lehangoló. Katasztrófa – ez a turizmus!