Romok a víz alól

Bözödújfalu. Az elárasztott település. Siratófal. Egy elköltöztetett falu emlékére. A pusztulás jelképe. Az elmúlásé. Ma vagyunk, holnap nem. Eltakar a föld, ellep a víz. Kellett. Kellett-e? Szükségszerűség. Vitatható, de tény. A világ változik. A történelem malomkereke őröl. Bedarál minket is. Maradunk, ameddig lehet. Lehet. Lehet-e? Hogyan? Rövid időre. Tisztességgel, becsülettel. Vagy. Gyarlósággal, álnoksággal, hamisan. A választás lehetősége megvan. Mindig. Nekünk kell döntenünk. Lépnünk kell. Előre. Előre? Gát épült. Mert kellett. Kellett-e? A haladásért, árvízvédelemért. Mert néha a természet is emlékeztet. Arra, hogy vagyunk. Miként? Építünk, rombolunk. Jeleket hagyunk magunk után. Meddig? Ameddig lehet. Aztán jön az ár. Elvisz, elsodor, feledésbe merülünk. Víz alá. Föld alá. Égbe... Mi marad? Víz alól, föld alól előkerülő romok, ablakkeret, villanyoszlop, kanál, pénz, szobor, temetőben szétmálló sírkő, melyet beborít az erdő. Ennyi. Ennyi? 

Emlékezünk. Továbbadjuk történeteinket. Az elköltözés fájdalmát, az újjászületés örömét. S mindazt, ami közte belefér. Kinek ami. Aztán továbbmegyünk. Ki amerre. A sors vezet. Sors? Amit magunknak rendelünk. Rendelünk? Elrendelünk. Ennek így kellett lenni! Tényleg?