2019. szeptember 15., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A fák ágai olyan ideges sebességgel integetnek, mintha lendületesen vad szimfóniát vezényelnének a homályló tóparti utószezonban.

– Vihar lesz – gondolja magában a zeneszerző. – B-dúrban nyikorognak a zsalugáterek zsanérjai.

A víkendház ablakán kitekintve látja, hogyan lovagol a hánykolódó hullámok hátán a kikötőbe a szürke halászbárka, akár egy elázott ünnepély zavaros mámorát hurcolva hazafelé. A parton néhány viharkabátos ember várja a bárka küzdelmes érkezését, hogy a hajótest gyomrából kikerülő zsákmányt mihamarabb a halfeldolgozó üzembe hordhassa, mielőtt eldurvulna a szél meg a terhes fellegek áldatlan csatája. Aztán kiköt a hajó, vontatmányát utánozhatatlan szakmai eleganciáról tanúskodva irányítja a stéghez az egyik halász. Ott hirtelennek tűnő, ám mégis megfontolt mozdulatokkal helyezik át a síneken gördülő kis kocsi platójára az itt-ott még ficánkolva fuldokló halakat tartalmazó fonott kosarakat. Részvéttel hajlonganak a bokrok, a közeli kempingben zászló helyett tisztelegnek a szabadban lobogó, mosott ruhák. Elered az eső, mintha a tó vizéből kikerült halakat utoljára kegyesen megfürdetné a sors, de közben az emberek tolják már a kocsit az üzemépület kapuja mögött eltűnő vágányokon. Miután becsukódik ez a kapu, tombol tovább a természet, hiszen valamiért nagyon haragos kedvébe jöhetett az ég. 

Egy idegen fiatalasszony kapkodja le az ismételten ázni kezdő ruhákat a szárítókötélről, ezzel teljessé válik a kikötő és a kemping kihaltsága. A környéken sehol egy lélek. Úgy zúg a szél, kopog a szakadó eső, tajtékzanak a tó hatalmas hullámai, akárcsak Beethoven kottázta volna így a hallható hangokat, akkordokat, futamokat. A zeneszerző egy darabig a szobából figyeli a vihar szinte utánozhatatlan összhangzattanát, majd a zongorához ül, felnyitja a billentyűzet fedelét, kezdetben tétován, később egyre határozottabban mozognak az ujjai a klaviatúrán. Szokatlan hangversenyt ad az eresz védelmébe menekült madaraknak. Csak úgy, rögtönözve játszik különböző műveket, ám leggyakrabban Schubert szelíd-szolid, lelket nyugtató dallamainak harmóniáit idézve száll szembe a kinti vihar durvaságával. Persze, önmaga sem hitte, hogy éppen emiatt, de fél óra múlva elcsendesedett a szél, megnyugodott a vízfelület, s a kertben és az utcán kisimult a tócsák tükrös háta, megszűnt az eső kegyetlen csapkodása.

Nemhiába! Jelentős a lélek ereje. A zeneművészetben különösen, hiszen például Schubert szerzeményeiből a legőszintébb és legtalálóbb érzelmek hatása árad. A zeneszerző befejezi zongorajátékát, lehajtja a terjedelmes hangszer billentyűzetének fedelét, feláll a kerek székről, és újra az ablakhoz lép.

Az iménti szomorúságot gyorsan felváltja a boldogság. Az ablakon kitekintve úgy tapasztalja, mintha kedvre bírná a szomorúfűzet a Nap vidám sugarainak kora ősszel is mókás zápora.

Nyárbizsu: utószezon. Már tartósabb nyugalmat szimatol a szélben a lélek. Bár a hullámok jókedve néha még a vízparti padra szökken, majd visszahullik, és megint újraindul. Ilyen a tó feledhetetlen tánca. Emlék, partok márványtömbjébe vésve. Ó, felhőtlen befelhősödés! Amikor mindannyian egyformán tudják a nyaralóépületek lakói, hogy miről hallgat a csend az utolsó itteni éjszaka. A sötétszürke halászbárka letisztítva lebeg a kikötőben. Az üdülőgondnokok elfáradtak, a postások táskái lefogytak. A vendéglősök a takarékpénztárba mentek. A sátortábor megritkult búcsúünnep. A házak némák és moccanatlanok. Sehol egy zsalugáter-szempillantás, sehol egy kapucsengőtangó. A móló figyelmeztető rakétái visszavonultak. A strand pázsitja, sakkmezője néptelen. A vízben csak honos állatok fürdenek: siklók, halak, egy-egy sirály, ha megpihen. Az országút szalagja kivasalva. A sorompót ilyenkor ritkábban eresztik, sínekre nem feküdt soha. Kápolnafegyelmű temető a dombon. A tárgyaknak nincsen fogalmuk a sírkeresztek jelentőségéről.  A filozofálgatásra hajlamos zeneszerző leakasztja kalapját és sétabotját a fogasról, majd felemeli az előre bepakolt útitáskáját, és elindul. A házacska ajtaját és kapuját gondosan zárja be, hiszen idén már nem jön többet ebbe a gyermekkora óta kedves üdülőfaluba.

Befejeződött az idei nyár; az állomás felé véve az irányt, a muzsika hivatott szakértője komótosan ballag. Avardob zizegését hallja a talpai alatt, gyöngykavicskórus kíséri andalgó lépteinek dúdolását a hervadó parkban. A vonat indulásáig bőven maradt ideje, nem szeretett elsietni semmit. Felballag az erdei kápolnáig, ahol Szűz Mária képe előtt elmond egy imát, így köszönve meg a boldog nyarat. Az erdő lombjai közé beszűrődő napsugár ekkor ér az arcához, anyásan simogatóan, a következő nyár reményének ígéretével.

– Igen, igen – gondolja magában a zeneszerző. – Ave Maria, gratia plena. Igen, igen. Schubert a példa.

Ezt állapítja meg elgondolkodva, s az orgona trioláinak belülről hangzó kíséretével folytatja tovább a számára elrendeltetett utat.

Zsirai László

(A Múzsában első alkalommal közlő szerző Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett író, költő, publicista, irodalmi szerkesztő, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus tagja, a JEL folyóirat szépirodalmi rovatszerkesztője, a Keresztény Élet és a Bécsi Napló külső munkatársa.)

Mellékletünket az idei Vásárhelyi Forgatag keretében a Kultúrpalota földszinti galériáiban megnyitott Kereszteződések című tárlaton kiállított munkákkal illusztráljuk. 

Fotó: Nagy Tibor