2019. augusztus 23., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A különleges utazásokhoz nem mindig kell repülőjegyet váltani. Néha távoli, egzotikus vidékek helyett az otthonunk közelében vár ránk az igazi kaland, vagy – ahogy Zsuzsi barátnőmmel is történt – az sem kizárt, hogy az élmény egyenesen (tömb)házhoz „repül”. 

Az állatok, szárnyasok világát ösztönösen értő, csupa derű beszélgetőtárs úgy pergette vissza az elmúlt 35 nap eseményeit, mint egy képeskönyv lapjait. Mesélés közben fotókat is mutatott, és szinte mindeniknél felhívta a figyelmem egy apró részletre, kedves mozzanatra, amitől a történet kerekebb lett. 

– Hol volt, hol nem volt... – kezdte széles mosollyal, miközben bekapcsolta a számítógépet, és én tudtam, hogy a népmesei fordulat nem puszta hangulatkeltés, a valósághoz illeszkedik, az első két szereplő ugyanis hol feltűnt, hol eltűnt az „akció” beindulása előtt.

– Szóval, volt egyszer egy galambpár. A virágaim még aludtak, és a kertemben a retek sem bújt még ki, amikor a harmadik emeleti lakásomnál először megjelentek. Próbáltam elhessegetni őket, egyszer ugyanis hasonló látogatók egy tojást „felejtettek” az erkélyemen, és soha nem tértek vissza kikölteni. Akkor ez nagyon megviselt, nem akartam még egy ilyen tapasztalatot. Ezek a galambok azonban kitartóak voltak, ha pár napig távol is maradtak, tiltakozásommal mit sem törődve mindegyre újra tiszteletüket tették nálam. Mi több, az erkély után az ablakpárkányomig merészkedtek, a nyitott ablakon állva mérték fel a terepet, és közben azt is megengedték, hogy lefényképezzem őket. Látod, itt ezen a képen, a függöny mögött észrevehető az egyikük farktolla... Május végére állandó vendégekké váltak. Akkoriban teregetés közben tűnt fel, hogy az erkélyen, egy két dobozból és egy régi bőröndből rögtönzött tároló tetején mintha lenne valami. Ahhoz túl magasan volt, hogy szemügyre vegyem, de kisszékre állva ki tudtam tapogatni. Amikor megéreztem a kör alakban elrendezett ágacskákat, már tudtam, hogy fészek, a következő pillanatban pedig egy tojást is megérintettem. Pár napig szorongva vártam, hogy megismétlődik-e a korábbi forgatókönyv, „lelépnek-e” a szülők, de a galambok maradtak. A fészekbe nem láttam be, amikor azonban a madárpár nem volt otthon, székre állva, feltartott mobillal naponta lefényképeztem. Egy alkalommal, június 4-én vagy 5-én a tojás helyett valami egész mást örökített meg a telefon. Első pillantásra olyan volt, mint egy csirkecomb, de aztán kirajzolódott a képen az apró madárfej és a parányi test. Másnap is lefotóztam, harmadnap is. Akkor derült ki, hogy amit én egyetlen galambfiókának képzeltem, az tulajdonképpen két egymáshoz bújt madárcsemete. Semmihez sem hasonlítható felismerés volt, és egy csodálatos kaland kezdete. 

– Miben változtatta meg a galambfiókák születése a napjaidat?

– Nagyon vigyáztam arra, hogy se őket, se a szüleiket ne ijesszem meg, ezért a kimosott ruhákat inkább a fürdőbe teregettem, és a cserepes virágaim öntözésekor is igyekeztem minél csendesebben mozogni. Korábban a férjemnek mindig az erkélyről integettem, amikor reggel munkába indult, ezt a szertartást is „átprogramoztam”. A napi fotókészítésről viszont nem mondtam le, így lépésről lépésre végig tudtam kísérni az apróságok fejlődését. Kezdetben két szürke, pihés gömböchöz hasonlítottak, két hét múlva viszont már tollasodtak. Úgy tűnt, inkább a galambmamára ütnek. Neki a hátán egy fehér pötty van, míg a családfő szép, zöldes árnyalatú. 

– Hogy jöttél rá, hogy melyik a hím és melyik a tojó?

– Utánanéztem az interneten. Miután a szárnyas család beköltözött hozzánk, próbáltam minél több információt összegyűjteni róluk. Így tudtam meg, hogy a galamb az a ritka madárfaj, amelyik tejjel, pontosabban begytejjel táplálja a fiókáit. A kicsik etetésébe nem is szóltam bele, a szülőknek viszont mindig tettem magot és friss vizet.

 – A repülésleckék mikor kezdődtek?

– Valamikor a harmadik hét után. A háromemeletes „lakosztály” kapóra jött a kis galamboknak, a bőrönd tetejéről a dobozokra ugrálva ugyanis jól begyakorolhatták az alapokat. Tisztes távolságból követtem a „műsort”, és a látvány bőven kárpótolt azért, hogy a dobozokban maradt az összes nyári ruhám és a férjem meg a fiam pólóinak, rövid nadrágjainak nagy része. Persze a repülőiskolában sem ment minden zökkenőmentesen. Egyszer észrevettem, hogy az egyik galambfióka eltűnt. Kilopakodtam az erkélyre, óvatosan felmértem a terepet, és nemsokára meg is találtam beesve a bőrönd és a fal közé. Szerencsére nem sérült meg, csak egy kis segítségre volt szüksége, hogy lábra álljon. Pár napja pedig rendkívüli élményben volt részem. Látod, itt van, lefényképeztem, amint a két galambszülő és a gyerekek felszállásra sorakoznak az erkély szélén. Ez volt az első komoly közös repülésük. Azóta gyakran elhagyják a fészket, de mindig visszatérnek. Csak ma maradtak egész nap távol, így ki tudtam venni a nyári ruhákat a dobozokból. A fészekben találtam pár barnás fiókatollat, megmostam, és eltettem emlékbe.

Beszélgetésünk végén barátnőm aggódva jegyezte meg, hogy reméli, szürkületkor visszatér a galambcsalád. Aztán kikísért az erkélyre, és megmutatta a kis szárnyasok tornyos rezidenciáját. A szemközti tömbház tetején éppen akkor landolt a két felnőtt madár, majd kicsit bizonytalanabbul az egyik utód is megérkezett. Pár órával később telefonon kaptam a hírt: mindannyian hazatértek, már alszanak. A két fiatal egymáshoz bújva pihen, éppen úgy, mint a nagy repülések előtt, pelyhes fiókakorukban.