Repülő bicikli és a titokzatos második

• 2024-12-30 15:00:00

• Nagy Székely Ildikó

Nemigen fordul elő, hogy két, egymást követő történetemnek ugyanaz legyen a főszereplője, de úgy érzem, hogy amint az ünnepi időszak jeles napjai – a karácsony és a szilveszter – egybefonódnak, úgy alkotnak kerek egészet a múlt héten is mesélő Marika néni időrengetegből előhozott, életörömtől szikrázó pillanatképei. 

– Annak idején Kovásznán többször is nálunk tartottuk az óévbúcsúztatót – idézett fel vendéglátóm egy időszerű jelenetsort. – Egy ilyen összejövetelen ismerte meg az egyik kolléganőm a férjét, és az új esztendőben meg is tartották a lakodalmat. A következő évben egy másik baráti társaság volt hozzánk hivatalos szilveszterre, és jó pár hónappal a buli után hallottuk, hogy a vendégeink közül megint készülnek ketten az oltár elé. A harmadik esztendő végén aztán már nem szerveztünk újabb ünnepi együttlétet, így nem is születtek új párok – kacagta el magát Marika néni, akit ezután arról faggattam, hogy volt-e ezeknek a szilveszteréjszakáknak egy megszokott forgatókönyvük, mit ettek, hogyan szórakoztak.

– Nagy hagyományaink nem voltak. A televíziót nem kapcsoltuk be, ez volt az egyetlen szabály, és főleg viccekkel múlattuk az időt. Mindenkit kikarikíroztunk, ömlött belőlünk a sok poén. Vacsorára meleg ételt tálaltunk fel, sült húst krumplipürével és dinsztelt káposztával. Nálunk, Kovásznán úgy tartják, hogy éjfélkor teli kell legyen az asztal mindenféle jóval, mi is mindig megtöltöttük hideg ételekkel, süteményekkel. Tyúkot szilveszterkor nem nagyon ettünk – mert ugye az hátrafele kapar, így az új esztendő nem hoz előrelépést –, de amikor mindhárom gyermekünk egyetemistaként más városba került, az a meg nem evett tyúk úgy elkaparta a pénzünket, hogy két évig ehettük volna a halat, úgysem tudtunk volna „előreúszni”, csak hátrafele haladni, mint a rák. Azóta nem is tulajdonítunk jelentőséget az efféle hiedelmeknek. 

Marika néni párjával, Zoli bácsival nem csak az év utolsó éjszakáját kacagta át, derűjükből minden napra jutott, még a nehezebbekre is. A következő történet is ezt igazolja.

– Szívproblémáim miatt terheléses EKG-ra küldtek. Akkoriban a vizsgálathoz kerékpárt használtak, nem futópadot, mint most. Ráültem a biciklire, és tekertem, tekertem. Az orvos megkérdezte, hogy érzek-e valamit. – Nem én – válaszoltam –, de doktor úr, ha elengedem a pedált, akkor is megy a jármű magára, én itt nem kell semmit csináljak. – Hű, el van romolva – állapította meg az orvos, aztán leszállított, és beprogramált a következő napra. Zárójelben megjegyzem, hogy a bicikli négy nagy csavarral volt a padlóhoz rögzítve. Másnapra megjavították, így újra felültem rá. Akkor már nagyon nehéz volt tekerni, és ahogy az orvos állított egyet-egyet rajta, mind nehezebb lett. Egy adott pillanatban – szokásomhoz híven vidáman – közöltem az orvossal, hogy rosszul leszek. – Maga velem ne vicceljen – válaszolta a szakember jókedvemet látva –, a gép nem mutat semmi ilyesmit. – Én erre újra derűsen figyelmeztettem, de akkor már nem volt ideje kijelenteni, hogy a gép továbbra sem mutat semmit, mert a következő pillanatban el is ájultam. Mielőtt eszméletemet vesztettem volna, megmarkoltam a biciklit, így azzal együtt estem rá az orvosra, aki a gépezet előtt ült egy kicsi széken. Amikor a nagy puffanásra a takarítónő bejött, egy emeletes McDonaldʹs-szendvicset látott óriásméretben, az alábbi összetétellel: kicsi szék, doktor úr, én és a bicikli. Többet aztán engem terheléses EKG-ra nem vittek. Nem tudni, hogy az orvos vagy a bicikli érdekében mellőzték-e ezt a vizsgálatot, de az biztos, hogy nekem ezekkel a kerékpárokkal sosem sikerült egy hullámhosszra kerülni. Egy fizioterápiás kezelésen egy másféle gyógybicikli is furcsán viselkedett a jelenlétemben, amikor ugyanis hajtani kezdtem, mindig rázendített: nyikk-nyakk, nyikk-nyakk. Ha más ült rá, csendben volt, mindig csak alattam énekelt, és én már láttam is magam, ahogy újra zuhanok, de szerencsére az újabb „repülős kaland” elmaradt.

Az új kezdetek nem csak a naptári évhez kötődnek, egy újszülött érkezése is mindig annak számít. Marika néniék fia harmadik gyermekként érkezett a családba. Vendéglátóm e piros betűs történés kapcsán is felidézett egy kabaréba illő jelenetet.

– A két lányommal már jóval a szülés előtt beutaltak a kórházba, a fiammal erre nem volt szükség. Amikor a kicsi jelezte, hogy most már világra jönne, szóltam a férjemnek, hogy sétáljunk el a kórházig. Kovásznán nincsenek nagy távolságok, ezért gondoltam, hogy könnyen el tudunk odáig gyalogolni. De mégsem ment úgy a járás, ahogy elképzeltem, jó párszor meg is kellett álljunk. Akkoriban épült a városban a kétemeletes szülészet. A két emeletnek külön csengője volt, a férjem pedig mindkettőt megnyomta, úgy meg volt ijedve, hogy mi lesz, ha segítség nélkül születik meg a fiunk. Odabent fel is gyúltak a villanyok, a férjem pedig bemondta a kaputelefonba, hogy „jöttünk szülni”. Mielőtt betessékeltek volna az épületbe, hátraszóltam a páromnak, hogy menjen haza. A kisfiam roppant gyorsan érkezett, és amikor már nem volt velem dolga az egészségügyi személyzetnek, eszükbe jutott, hogy a kaputelefonba több személyt jelentett be valaki. Meg is kérdezték tőlem:  – Marika, hol van a másik, aki magával jött szülni? – Hazament – válaszoltam. – Ki mondta, hogy hazamenjen? – jött a következő kérdés, már emeltebb hangon. – Hát én mondtam – feleltem mit sem sejtve. A következő kérdést már inkább költőinek szánták: – Maga megbolondult? – Aztán kicsit nyugodtabb hangon: – De ki lehetett az? Maga ismeri? – Persze, hogy ismerem. A férjem – vágtam rá. 

Ez az a pillanat, amikor egy szilveszteri bohózatban lemegy a függöny, én azonban azt remélem, hogy Marika néniéknél még nagyon sokáig a helyén marad, hogy újra meg újra meríthessen tőlük életderűt hétköznapjaihoz az arra járó.