Csütörtöki kimenő
– kérdezzük attól, akiért aggódunk. Eszel rendesen? Rendelt valamit az orvosod? Csupa renddel kapcsolatos kérdések. Mert a rend a természetünkbe van kódolva. Vagy mégsem?
A rend ellentéte a rendetlenség. Vagy inkább a rendkívüliség. Például rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, rendkívüli időjárás, világnap vagy rendkívüli állapot, de rendkívül rendes ember, ami így önmagában szemantikailag önellentmondás, mert ha az ember rendes, akkor miért rendkívüli?
A rendetlenség emberi tulajdonság. Jellemvonás, mondják a moralisták és az álszentek. A rendetlen gyerekre örökké rászólnak a kibírhatatlan felmenők, kiabálnak vele, kérlelik, példát statuálnak, megharagszanak, sarokba állítják... egy életen át tanítják, szigorítják a rendhez. Persze ez így nem több egy fokozásnál, mert a rendreutasítás inkább csak a gyermekkorban fordul elő, válik fül mellett elereszthetővé, és nem is biztos, hogy felnőttként az egyén, akinek ezerszer rágták a fülét-máját, hogy legyen rendes, tartsa rendben a tolltartóját, holmiját, szobáját, tankönyveit, babáit, barátságait, vegyen tiszta inget, mosdjon rendesen – vajon nem lesz-é felnőttkorára rendszerető, rendőr vagy rendező? Nem dolgozhat-é sikeresen a rendezőpályaudvar főfelügyelőjeként? Nem lehet belőle soha az irányítótorony őre a Heathrow-n vagy a seremetyevói reptéren? Vagy ellenkezőleg, a kiváló tanuló, akinek még a szellentése is mintaszerű, nem válik-e olykor-sokszor, véletlenül, lecsúszva rendetlen alkoholistává, idegronccsá, siker-
orientált lúzerré? Középszerű középkáder számtalan újrakezdés után.
Ne találgassunk. A rendnek vannak mániákusai, és vannak rendfenntartó erők, akik a rendmániás kisdiktátorok rendcsinálásához rendesen bevetik magukat. Vagyis a rend nevében pofon vernek, megaláznak, kihallgatnak, vallatnak, megpiricskélnek ártatlanokat, tüntetéseket vernek szét, gumibotoznak, és paprikaspray-t, könnyfakasztó bombácskákat hajigálnak gyermeki kacajjal az ajkukon. A rendmániások nem szeretik a kilengéseket, a lassú reformokban hisznek, de legjobb, ha a dolgok a maguk rendes (szokott) medrében topognak, a rendmániások az egy párt–egy rendszer–egy vezér–egy elv szent négyesében hisznek és cselekszenek. Az ellenzéket üvegkalitkába zárják, imádnak csendrendeleteket kiadni, ostromállapotot hirdetni, csak úgy a rend kedvéért a másként gondolkodókat táborozni küldik rendőri-csendőri-fegyőri kísérettel. A rendmániások szeretnek nagy pompával bevonulni az elnöki palotába, a néphez szólni, hogy rend legyen, szeretnek történelmi példákra hivatkozni.
Rend a lelke mindennek – tartja a közmondás. Persze a közmondók már nem teszik hozzá, milyen rendre is gondolnak. Melyik rendnek van lelke? Mert ökle az van – lásd feljebb. A rend lehet társadalmi, gazdasági, politikai, forgalmi, táncrend, tan- és közrend, szabályos és szabálytalan, valódi és hamis, egy vagy tíz rend ruha, minimális és maximális. Rendet lehet tartani egy osztályban, egy könyvtárban, egy levéltárban, egy italboltban vagy élelmiszerüzletben. Lehet a rendetlenség festői, közmondásos és áldásos. Minden az emberen múlik. Rendszerint. Meg a körülményeken, amelyek változnak. Rendhagyókká is lehetnek. Mint az ige- és főnévragozás. A kritika, a tanóra, a kaszás, aki rendet hagy maga mögött.
Végezetül egy ellenpélda. Ismertem egyszer egy lányt, akinél rendetlenebbet sohasem láttam. Okos volt, nyelveket beszélt, kiválóan zenélt és nagyszerűen rajzolt. Családjában mindenki sokoldalú volt és művelt. Utaztak, muzsikáltak és művelték az irodalmat. A lány szobájának padlóját elborították a könyvek, folyóiratok, papírok, lemezek, plakátok, cédék, névjegyek, ruhák és zoknik, levelek és fényképek, telefonkártyák, kották, hányódott 2-3 tablett – médiaszőnyeg kétujjnyi vastagon. Erre vetette ágyát. Itt fogadta vendégeit, akik ugyanitt hevertek, törökültek. Vitatkoztak. Poharaztak. Aztán egyszer valaki, egy messziről jött máltai herceg megkérte a kezét. Visszautasította, de hirtelen ötlettel szétszedte a szobát borító rendkívülit, a vastag üledéket. Rendet rakott.
Három napig keringett a szobában, inkább a barátainál aludt. Nem bírta elfogadni a rendet, mit saját kezével alkotott, ami meglehet, hogy személyiségének tükörképe volt sokféleségében.
Harmadnap elutazott, és soha többé nem tért vissza abba a szobába, abba a városba. Ki érti ezt?
