A régió legnagyobb üvegcentruma

A marosvásárhelyi üvegcentrum a Tudor negyed lakói szeme láttára egy kis üvegvágó műhelyből nőtte ki magát korszerű üzemi vállalkozássá. A Poklos-patak melletti telephely pár év alatt szűknek bizonyult, az egyre nagyobb volumenű megrendeléseknek és a modern gépsoroknak új helyen, a Jeddi úton újabb csarnokokat kellett építeni. Sikertörténet ez a javából, hiszen a kilencvenes évek elején létrejött vállalkozásokból kevés bizonyult életképesnek. A Primer Electro Kft. kiállta az idő és a gazdasági buktatók próbáját, s példaként sorakoztatható fel a sikeres vállalkozások között. A cég történetéről Lőrincz Attila társtulajdonossal beszélgettünk.

– Cégünk 1996-ban létesült, amikor még katona voltam. Az előzményhez tartozik, hogy 15 éves koromtól már Magyarországon dolgoztam. Édesapám – Isten nyugtassa! – meghalt, amikor 8 éves voltam, az öcsém 4, a nővérem 12 éves volt. Három gyerekkel maradt édesanyánk. Nagyon nehéz volt neki. Így kilencvenben, ahogy lehetőség adódott, elmentem Magyarországra dolgozni. 1993-ig minden vakációban ott dolgoztam. Először építkezésen segédmunkásként, aztán egy könyvlerakatban raktárosként. Reggel 6 órától délután 6-ig. Aztán 6 órától este 10-ig könyvstandokat javítottunk, hegesztettünk, zárakat cseréltünk, festettünk. Hogy maximálisan kihasználhassam az időt Magyarországon, a tanárok vakáció előtt két héttel lezártak, s abba is beleegyeztek, hogy vakáció után két héttel jöjjek vissza. Ekkor a 3-as líceumba jártam. Amikor iskolaidőben itthon voltam, az iskolából egyenesen a November 7. negyedi gyorsétkezdébe mentem, ahol melegszendvicseket és üdítőket árultak, ott dolgoztam. Délután 2-re vagy 3-ra értem oda, és este 10-ig dolgoztam. Hétvégén reggel 8 órától este 10-11-ig dolgoztam, szombaton is, vasárnap is.

– Ezt nagyon kevés serdülő fiatal vállalná, még akkor is, ha az édesanyát kell segíteni az anyagi gondok enyhítésére. 

– Igen, de többet kerestem, mint édesanyám a kábelgyárban. Nekem hétezer, neki pedig ötezer lejes fizetése. 1993-ban befejeztem a líceum X. osztályát, aztán szakiskolába iratkoztam, autószerelő lettem. Két évig Magyarországon vállaltam munkát. Havonta jártam haza, mert „pecsételni” kellett. Pénteken jöttem haza, vasárnap este indultam vissza, hétfőn 6 órakor már munkában voltam. 1995 októberében megkaptam a katonai behívót, haza kellett jönnöm katonának. Temesváron három hónapig, utána Aradon voltam, sofőrként katonáskodtam, beszerzéssel foglalkoztam. Mielőtt leszereltem volna, hazahoztak Vásárhelyre a csendőrökhöz. Ekkor beszélgettem el Kocsis Lajossal, a mostani társammal, hogy nem szeretnék visszamenni Magyarországra. Ő üvegesműhelyben dolgozott, s javasolta, csináljunk egy üvegesműhelyt, mert lesz munka. Így fogtunk neki. Összetettük a pénzünket, és 1996 októberében belevágtunk a vállalkozásba. Még le sem szereltem! Az Elektromaros stadion lelátója alatt béreltük a helyet, ami szörnyű állapotban volt, nem beszélve arról, hogy szigetelni, villanyt vezetni kellett, víz sem volt. Fával tüzeltünk. Rendbe tettük a műhelyt, s kezdődhetett a munka. Négy évig azt sem tudtuk, jogilag kié a műhely, az Elektromarosé vagy a polgármesteri hivatalé. Hárman dolgoztunk, egy alkalmazottunk volt, Nagy Albert, aki mai napig itt dolgozik. 

– Üveggel dolgoztak, de pontosan mit?

– Először üvegvágással foglalkoztunk, négy láda üveggel kezdtük. A síküveget méretre vágtuk, rámába tettük, s beszereltük. Dicsőből és Medgyesről szereztük be a síküveget, az előbbi gyengébb, a másik jobb minőségű volt. A dicsői üveg hullámos volt, nem volt átlátszó, tele volt feszültséggel, amikor rátettük a vágót, robbant szét. Akkoriban nagy inflációval kellett számolni, az üveg négyzetméterét 5 lejben vettük, és 7 lejért adtuk el, mire visszamentem újabb üvegért, már 7 lejt kértek érte, tehát a munkadíjunk elúszott. Utána belső ajtókhoz mintás üvegeket, tükröket kezdtünk megmunkálni. A társam ismerte a termoüveggyártás technológiáját, s ebbe is belevágtunk. Bukarestbe jártunk, onnan hoztuk az anyagot, az alumínium távtartókat, a páraelszívót, hogy dupla üveget lehessen készíteni. A műhelyben nem volt elég meleg, fáskályhával tüzeltünk, füstösek voltunk, hiába volt szigetelve a tető, az eső úgy is csepegett ránk. Pucolni, törölni kellett az üveget, tehát sok nehézséggel küzdöttünk.

– Hogyan fejlődött tovább a vállalkozás?

– Egy év után kezdtem számolni, ha visszamentem volna Magyarországra, mennyi pénzt takarítottam volna meg. Nagy volt az infláció, „kaptunk el” olyan cégeket, amelyek nem fizettek ki. Hála Istennek, mégis jóra fordultak a dolgok, ahogy kezdtek megismerni, egyre több munkánk lett. Aztán újabb fiúkat alkalmaztunk. Itt volt Hegedűs Jancsi, akinek az édesapja is üveges volt, sokat dolgozott, értett az üveghez. Az alkalmazottakat innen a negyedből vettük fel, ismerősöket, barátokat. Munkás akadt, azzal nem volt baj. Közben kiállításokra jártunk külföldre és belföldre. Megnőtt az igény a megmunkált, a csiszolt, a fazettázott üveg, tükör iránt. Ezt régebb is csinálták, kövekkel csiszolták a tükröt, posztóval fényezték például az Arany János utcában. Most olyan gépek vannak, hogy tíz kő dolgozik egy időben, az egyik felén beteszi az ember a tükröt, a másik felén kiveszi lecsiszolva, felfényezve. 2000-ben sikerült megvenni a Progresului utca 2. szám alatti helyiséget és egy telekrészt. 2001-ben kezdtük el építeni azt az épületrészt, ami a Poklos-patak mellett van, 2003-ban, a főépületre merőlegesen megépült a másik épületszárny. Így kialakíthattuk a tágas műhelyeket. Itt történik a gravírozás, a simaüvegezés, a képkeretezés, a színes Tiffany-üvegek előállítása, amelyeket templomokba, bejárati ajtókba kérnek. Az emeleten üvegfestés folyik. Ezeket bútorlapoknak, borításoknak használják. Van egy kreatív műhelyünk, s van két képzőművészünk a csapatban, akik a munka művészi részével foglalkoznak. 

– Ezek szerint nagyon szerteágazó és szakszerű munka folyik itt. 

– Igen. Az évek során egyre több lett a kérés, nemcsak helyi megrendelőknek dolgozunk, hanem az ország minden részére, és külföldre is szállítunk. A termoüveggyártáshoz új gépeket kellett vennünk, ezek nem fértek be a régi műhelybe, ismét telket kellett vásárolni. 2007. május elsején kiköltöztünk Jeddre. Ott egy 3000 négyzetméteres területet vásároltunk, s arra építettünk egy 1000 négyzetméteres csarnokot. Oda ismét új gépsort állítottunk be, új embereket alkalmaztunk. Híddarut kellett felállítanunk, amivel emeljük az üveget, hiszen tudni kell, hogy egy láda üveg 2 tonna körül van. Nehéz vele dolgozni. Egy év után oda jutottunk, hogy ismét terjeszkedni kellett. 

– Önök keresték a klienseket vagy fordítva? 

– Kölcsönösen. A piacon mindenkinek van helye. Számunkra az volt a lényeg, hogy a kliensek elégedettek legyenek, még akkor is, ha veszteséggel zártuk az üzletet. Közben folyamatosan kiállításokra jártunk, cégeket látogattunk meg, feltérképeztük a piacot, s folyamatosan képeztük magunkat. Tulajdonképpen elloptuk a szakmát. Mindig azt mondom a fiúknak, hogy el kell lopni a szakmát, másképpen nem lehet megtanulni, annál is inkább, mert ilyen képzés nincs.

– A gyártás bővítésével itt nem álltak le, hiszen Jedden egymással szemben két telephely van. 

– Nyolc év után ismét oda jutottunk, hogy terjeszkedni kellett, gépeket vásárolni, hogy más megmunkálást is tudjunk végezni. Jedden a szembeni telket vásároltuk meg, először 600 négyzetmétert, aztán még 600-at, s most 4600 négyzetméterünk van. Itt is van egy ezer négyzetméteres csarnokunk, ahol egy edzőkemence működik, amivel zuhanykabinoknak, korlátüvegeknek, válaszfalaknak tudjuk edzeni az üveget. A kemencét pályázat révén sikerült megszerezni. Van egy külön csapatunk, amely ezzel foglalkozik. Tehát a jeddi telephelyen a nagyobb volumenű munkát végezzük, a Tudorban megmaradt a lakosság kiszolgálása, a metszett üveg készítése, ami egy drága CNC géppel történik.

– Hány alkalmazottat foglalkoztatnak? 

– Pillanatnyilag 83 alkalmazottunk van. Nagyon jó csapat. Ügyes fiúk. De a kilenc lány is az! Valamennyi alkalmazottat itt a cégnél tanítottuk be. 

– Az iroda fala tele van elismerő oklevéllel, a Maros Megyei Kereskedelmi és Iparkamara kitüntetéseivel, java részük első díj. Aztán a támogatott alapítványok köszönő és elismerő oklevelével. 

– Eleinte a cégek között másodikok voltunk, aztán éveken át első helyezést értünk el. Elmondhatom, hogy havi rendszerességgel támogatunk alapítványokat, például a Bonus Pastor Alapítványt, az Alpha Transilvanát, a Caritast, Böjte Csaba atya Szent Ferenc Alapítványát, misszionáriusokat. Ha vért kell adni, a munkatársak szívesen jönnek. Ötlejes adományokat gyűjtünk egy dobozba, mindenki tesz bele, amit akar, s hó végén a kérések függvényében elosztjuk a pénzt. Böjte Csaba atya alapítványánál van három keresztlányom, akiknek havonta fizetjük az iskoláztatási és étkezési költségeit. 

– A falon levő képek arról is árulkodnak, hogy a cégnél nemcsak munka folyik, hanem hálaadás és szórakozás is. 

– Hét éve minden hónapban egyszer reggel 7 órától áhítatot tartunk a cégnél, meghívott lelkipásztorral és kántorral. Vannak olyanok, akik soha nem hiányoznak. Aztán focizni járunk. Év végén elmegyünk a templomba, hálát adunk, s onnan megyünk bulizni. Tavaly családostul ünnepeltünk, negyven gyerekkel együtt voltunk Gyergyóban. 

Igen, igyekszünk, hogy szórakozás és lelki töltekezés is legyen.

Minden három hónapban kiosztom a Mai igét, az alkalmazottak ajándékba könyveket szoktak kapni, legutóbb Varga Laci bácsi utolsó prédikációs kötetét. 

– Most ismét ünnepre készülnek; mit ünnepelnek?

– Február 25-én a beszállítóinkkal és a megrendelőinkkel ünnepelünk a Business Hotelben, körülbelül 400 személyre számítunk. Ez alkalommal azt szeretnénk kifejezni, hogy a kölcsönös tisztelet, a korrekt munka és üzlet valamennyi ügyfél javát szolgálja – fogalmazott Lőrincz Attila, a Primer Electro Kft. társtulajdonosa.