Valljuk be őszintén, nem gyakran szoktuk a sportot és a zsidókat egymás mellé társítani kelet- és közép-kelet-európai elkényelmesedett, sztereotípiákra hajlamos gondolkodásunkban.
A minap kiállítás nyílt. Labdarúgásból. Ilyen amúgy sem volt sok errefelé. De amiben egészen különleges, azt már címe is elárulja: „Futballmágusok és labdazsonglőrök itthon és a nagyvilágban. Magyar-zsidó labdarúgók, edzők és az elit futball”.
Valljuk be őszintén, nem gyakran szoktuk a sportot és a zsidókat egymás mellé társítani kelet- és közép-kelet-európai elkényelmesedett, sztereotípiákra hajlamos gondolkodásunkban. Holott, ha csak Vásárhelyre szorítkozunk, a két világháború között egy zsidó sportklub működött Makkabi néven (úszás, foci, tenisz, kerékpározás, vívás), Kolozsvárott pedig pl. a Hagibor testedző klub, amelyekről a kiállítás nem szól, de a nyomtatott betű emlékezete megőrizte. (És akkor még semmit sem szóltunk nagyváradi és temesvári egyesületekről, bajnokokról.) Ezeket a klubokat a cionista mozgalom hozta létre, hogy az erdélyi zsidó kisebbségi fiatalok számára is utat nyisson az egészségesebb életmód felé. Felkészülés a kivándorláshoz, a szokatlan palesztinai környezethez. És 1940 szeptemberében tevékenységüket egyik napról a másikra be kellett rekeszteniük (örökre). Hatalmi szóra. Ugyanis a második zsidótörvény értelmében a magyarországi izraeliták csak vallási és jótékonysági egyesületeket tarthattak fenn, majd utóbb semmit. Még az életüket sem.
De nem ez a címben beígért régi történet. Azt hiszem, 1982-ben történt, egy háromszéki (tulajdon-képpen vásárhelyi eredetű) házaspár vendégei voltunk a térkép szélén, a francia–nyugatnémet határ közelében egy kis faluban. A házigazdánk csak Kentet szívott, tehette, egyrészt mert körzeti orvos volt, másrészt mert még fiatal volt és nem hitt a jó cigaretta okozta súlyos szövődményekben. De mert Saarlandban (Németország) már akkor mindenféle illetékkel sújtották a dohányipari termékeket, különösen a külföldieket, a takarékos németek átjártak Franciaországba szívnivalóért, ahol franciáék bohém módon olcsóbban adták a márkás amcsi koporsószöget is. Autóba ültettek bennünket, bevittek Saarbrückenbe, ahol akkor már többször is jártunk, és ott hagytak. Ui. nem rendelkeztünk francia vízummal. Bár őket csak felületesen vagy egyáltalán nem ellenőrizték (már akkor!), mit lehet tudni alapon óvatoskodtak, óvatoskodtunk. Egyszóval kitettek a kocsiból a zsidó temető kapujánál, ami a határátkelő felé vezető úton feküdt. Én kértem, ui. még soha sem voltam egy németországi Jüdische Friedhofban (temető-látogatáson; azóta többször, ui. rokonaim nyugszanak Frankfurt am Mainban).
Rengeteg Marx nevű elhunyt kövéről olvashattuk le a sír gazdájának nevét. Mégis, ami megdöbbentett, az az első, a temető szélén (emlékeimben úgy él, azóta sem ellenőriztem) álló kő volt, rajta Révész Béla focista nevével, aki 1921-ben hunyt el s temettetett el. Egy magyar név, ujjongtam. Hiszen egykor városunkban is élt egy hasonnevű könyvkiadó, könyvárus, kinek unokája a legjobb barátom volt.
Ki volt ez a Révész? – tűnődtem. A Zsidó lexikon csak annyit jegyez fel, hogy nyolcszor öltötte magára a magyar válogatott mezét. Aztán a kiállítás kísérőfüzetéből megtudom, hogy az MTK játékosa volt 1909–1915 között.
1919 után felerősödött a nyugat-európai nagy csapatok elszívó hatása. Bécsbe, Brnóba szerződtek a legtöbben a magyar csapatokból. Révészt valószínűleg egy német csapat, éppen a Saarbrücken „idegenlégiósította”. S itt érte a halál. Baleset, betegség, talán összeesett a pályán, magával hurcolt betegsége végezett vele? Nem tudom. Sírja gondozott, de hát egy német temetőben pont a sírok ne lennének gondozva?
Talán e néhány sor segít a magyar sporttörténet egy aprócska homályos foltjának feltisztításában. Révész életpályájának teljesebbé tételében. Talán csak egy régi emlék, amelyet a Knöpfler Vilmos utcai egykori ortodox zsinagógában látható interaktív tárlat hozott elő.
