Rázós utazás vasúton

A Román Vasúttársaság (CFR) szolgáltatásáról anekdotakötetet lehetne írni. Merthogy a 21. században, az Európai Unió egyik tagországában igencsak kalandos és kiszámíthatatlan egy vasúti utazás. Még rövid távon is. A minap történt a Marosvásárhely–Kolozsvár útvonalon, a CFR 15.25 órakor induló járatán, amelyről Kolozsvárra utazva át kell szállni Székelykocsárdon. A kincses város felé tartó vonat a Vásárhely felől érkező után hat perccel indul, így van idő az átszállásra. Elméletileg. Mert gyakorlatilag – amint korábban jeleztem – minden előfordulhat a román vasutakon. A nagy melegre hivatkozva az átlagnál lassabban közlekedtek a vonatok. Állítólag ilyenkor kitágulnak a sínek, elgörbülnek és már nem biztonságosak. Valószínűleg jobb helyeken ez huzamosabb ideig tartó kánikulában fordul elő, aznap azonban, bár meleg volt, jóval alacsonyabb volt a hőmérséklet, mint hőségben. Mint tudjuk, ha egy járat késik, a többi menetidejét is befolyásolja. Igaz, a nagyobb, közel félórás késést némiképpen sikerült behozni, de Székelykocsárd előtt még mindig néhány perccel meg volt haladva a csatlakozási idő. Végül 10 perc késéssel érkezett be, pont négy perccel később, mint ahogy Kolozsvár felé a másik vonat elindult. Természetesen nem várható el, hogy a menetrendet megváltoztassák, de csupán „emberségből” öt percet igazán várhatott volna a járat, ennyi időt ugyanis talán könnyebb behozni. 

A jegyirodában levő hölgy először a jóval később, 20 órakor induló „saját” járatot ajánlotta, csak kitartó érdeklődésre árulta el, hogy van egy korábbi „magánvonat” is. (S ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy az ablakok mögött ülő CFR-alkalmazottak közül kevesen tudnak idegen nyelvet.) A következő aznapi opció végül a Brassóból induló magánvonat volt, amire „csupán” két órát kellett várni. Székelykocsárdon, azon az állomáson, amely a rendszerváltás óta nem sokat változott. Ugyanolyan elhanyagolt, a higiéniai körülmények miatt majdhogynem használhatatlan mellékhelyiségekkel rendelkezik, igaz, volt szappan a kagyló mellett, de kéztörlő már nem. És a váróteremben egyetlen széket (padot) sem helyeztek el. Csupán egy ételautomata áll az utasok rendelkezésére. Ezek a körülmények egyáltalán nem méltók egy nemzetközi vasúti csomóponthoz. 

Várakozás közben azzal „szórakozhattunk”, hogy melyik vonat mennyit késik. Mert volt egyórás késés is..., mi több, a Brassó felől érkező is csupán tíz perccel később érkezett be, és a késési időtartamot meg is tartotta Kolozsvárig. 

Tudom, sokan jártak így vagyumég rosszabbul. Számtalan panasznak adtak már hangot a médiában vagy jeleztek direkt módon az illetékeseknek. Gondolom, mind süket fülekre találtak. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy gyakran romlanak el a mozdonyok a nyílt pályákon, néha ki is gyúlnak, és még mindig arra várunk, hogy a tőlünk nyugatabbra tapasztalt kényelmes, tiszta vagonokban utazzunk. Az is igaz, hogy – uniós támogatással – szép lassan megújul a Brassó–Segesvár–Szeben–Déva–Temesvár főútvonal és az ezen levő fontosabb állomásépületek, mint ahogy a marosvásárhelyi is. (Más dolog, hogy kimaradt a mozgólépcső az aluljárókból.) Ennyi talán elvárható a rendszerváltás után több mint harminc évvel. 

Szomorú, hogy talán egy-két magántársaság által működtetett járat kivételével a Román Vasúttársaság szolgáltatása több mint harminc év alatt nem sokat javult. És az sem igaz, hogy a vagonok állapotáért, a tisztaságért, illetve annak hiányáért kizárólag az utasok hibásak. (A külső ablakpucolás sem az utas dolga...) Az is különös, hogy az állami intézmények, a szállításügyi minisztériumtól kezdve a CFR vezérigazgatóságán és a parlament szakbizottságán át a regionális igazgatóságokig csak magyarázkodnak, panaszkodnak, és aztán minden megy a régi, megszokott kerékvágásban, egy-egy újabb televíziós hírig, ami újabb mozdonytűzről vagy szerelvénykisiklásról tudósít. 

Arról meg egy szó sem hangzik el, hogy a pórul járt utasokat miként kártéríti a vasúttársaság olyan esetben, amikor egyértelműen a szolgáltatás rossz minősége miatt maradnak le a csatlakozásról, vagy órákat kell várni. És ugye az idő pénz... Azt nem is részletezem, hogy a vasúti szállítás – civilizáltabb országokban – a környezetkímélő közlekedés alternatív megoldása. Ahol, ha kell, több kilométeres távolságra is vonattal ingáznak a munkahelyre, és a különböző kiegészítő szolgáltatásoknak köszönhetően (kerékpártároló) akár a hétvégi kiruccanások kiszámítható közlekedési eszköze is lehet. Lehet, hogy a Román Vasúttársaságnál nem csak a szerelvényeket, mozdonyokat kellene lecserélni. Hogy ne álljak elő a japán példával, ahol néhány másodperc miatt a minisztertől lefelé minden felelős beosztású vezető feje a porba hull. 

Miniszter úr, parlamenti képviselőink, lehet, hogy az autópálya-építési hajszában, „pihenés” gyanánt jó lenne néha ellátogatni a vasúttársaság háza tájára is! Mert ott is vannak gondok, megoldani valók. Hátha...