2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha egy maroknyi embert megkérdezünk, mit tudnak a Húsvét-szigetről, illetve Polinéziáról, valószínűleg annyi választ kapunk, ahány személyt kérdezünk meg. Ha azonban azt kérdezzük, hányan értenek egyet azzal, hogy a Húsvét-sziget, illetve Polinézia egzotikus, szinte elérhetetlenül távoli hely, akkor bizonyára sokan egyetértenek. A Húsvét-sziget esetében talán még az is közrejátszik, hogy szinte semmi lényeges, ami vele kapcsolatos, nincs teljesen tisztázva. Mert nem lehet pontosan tudni, hogyan jutottak az őslakók oda, miért és hogyan építették hatalmas szobraikat, vagy hogyan szállították őket a sziget egyik részéből a másikba. És nem utolsósorban, hogyan tudtak egy viruló paradicsomot pár száz év alatt teljesen tönkretenni, a fákat szinte teljesen kiirtani. Hogy hol találkoztam először a Húsvét-szigettel, már nem emlékszem pontosan. Talán a Világjárók sorozatban vagy Thor Heyerdahl egyik könyvében. Polinéziáról ellenben biztos vagyok: Maugham Az ördög sarkantyúja elbeszélésében olvastam először róla. 


Az idéni szabadságot egy hajóúton töltöttük a kettő között, s mivel gyermekkoromban szerettem a térképen „utazni”, gondoltam, megosztom az élményeinket, talán mások is szeretik a térképen utazást, más megoldás híján.

A perui Callao kikötőből idultunk, egy napra megálltunk a Nazca-sivatagban a Ballesas Nemzeti Parkot (a Világörökség része) meglátogatni, és utána ötnapi hajózás után megérkeztünk a Húsvét-szigetre, vagy ahogy a helybeliek nevezik: Rapa Nui szigetre. Igen, elég messze van mindentől, egyike a legelszigeteltebb lakott helyeknek. A legközelebbi lakott szárazföld, a Pitcairn-szigetek 2.100 km-re, míg Dél-Amerika partja 3.600 km-re van. Lévén a part melletti víz elég sekély, a mentőcsónakokkal vittek partra. Míg a hajón voltunk, a 10. emeleti szobánkból az óceán csendesnek tűnt, de mikor leértünk a mentőcsónakokhoz, kiderült, hogy tévedtünk, mivel 1,5-2 m-es hullámok vártak, és emelgették a mentőcsónakot. Mondanom sem kell, hogy nem volt könnyű dolgunk akkor lépni a csónakba, mikor a mentőcsónak és a hajó egy magasságban van. Szerencsére négy ügyes matróz is segített, különben nem sikerült volna. Elfelejtettem megemlíteni, hogy az átlagéletkor úgy 70 év körül volt.


Vagy 10 perc után szerencsésen megérkeztünk Hanga Roába, a sziget egyetlen városába. A sziget vulkanikus eredetű, a két végén egy-egy kihalt vulkánnal, az egyik 370 m magas. A sziget dombos, és szubtrópusi ághajlatú. Mint ilyen, a növényzet buja, a virágok élénk színűek és változatosak. A sziget Chiléhez tartozik, de néprajzilag már Polinézia, annak a legkeletibb része; kicsi, mintegy 165 km2, és 6.000 lakosa van.

Felszálltunk a várakozó buszok egyikére, és máris indultunk utunk első állomására, a Tahainak nevezett helyre. Közel van a városhoz, gyalog is el lehet jutni ide vagy 10-15 perc alatt. Itt láttuk az első szobrokat (moai), három talapzaton (ahu) sorakoznak: Ahu Vai Uri, Ahu Tahai és Ahu Ko Te Riku. Az utolsónak kalapja és fehér szeme van.

És persze ahol turisták vannak, a helybeliek igyekeznek üzletet csinálni és eladni valamit nekik.

Lakóházak és árusok


Hanga Roa kisváros, a házak kicsik vagy picik, és általában élénk színűre vannak festve. Az út nagy része köves, buszunk nyomában szállt a rozsdabarna por. Indultunk is tovább, mert időnk rövid volt, és még sok volt a látnivaló. Következő megállónk, a Rano Raraku, a sziget keleti, ellenkező oldalán található. 

A vulkanikus dombon találták a legmegfelelőbb köveket szobraik faragására. Ma sincs egyérteműen elfogadott elmélet, hogy miért is készítették ezeket a szobrokat, és főleg hogyan szállították a sziget különböző részeire. A helyen 397 moai található a faragás különböző stádiumában. Méretük változik, súlyuk 80 t körül mozog, a legnagyobb 240 t körül van. Nagy részüknek csak a feje látszik, a szobor háromnegyede a földbe van elásva. Ha elgondoljuk, hogy fémszerszámaik nem voltak, csak éles obszidiánkövekkel faragtak, még nehezebb elképzelni, hogyan alkották őket.

Egy másik rejtély, hogy hogyan szállították a szobrokat mintegy 20 km-re a sziget keleti részébe. Az egyik elmélet szerint az akkor még bőségben levő pálmafák törzsét használták görgőként, s ez okozta aztán a sziget vesztét, mert kipusztították az összes pálmafát.


A következő megállónk Ahu Tongariki volt, a közelben, az óceán partján, talán ez a legjellemzőbb képviselője a Rapa Nui kőfaragó kultúrának. Egy 220 m-es talapzaton 15 hatalmas szobor ékeskedik. Ezek is a szárazföld felé néznek, hogy megvédjék az ottlakókat a rossz szellemektől.

Utolsó megállónk az Anakena Beach volt a sziget északi partján, ahol valószínűleg a bennszülöttek szálltak partra, mikor először a szigetre érkeztek. Jelenleg kellemes fürdőtelep, sok pálmafával, melyeket Tahitiből importáltak a ’60-as évek elején.

Nagyjából körbeutaztuk a szigetet, az utak elég gyengék, de teherforgalom nem létezik, a turistáknak pedig megfelelnek a jelenlegi utak. Egyszer-egyszer hatalmas, sárgás felhő jelzi, ahol egy-egy busz elhaladt, de a legnagyobb forgalmi veszélyt a vadlovak jelentik. Sok van, és nagyon kiszámíthatatlanok. Megművelt területet nem láttam, mindent Chiléből szállítanak ide.

A bűnözés szintje alacsony a szigeten, de azért van egy börtön, ami látogatható. Mivel a szigeten a középiskolánál magasabb szintű iskola nem létezik, a helybeliek elnevezték a börtönt egyetemnek. Mert ha valaki megkérdezi, hol van a fiad, jobban hangzik, ha azt mondod, hogy az egyetemen van, mint a börtönben.

Fodor Lajos

Ahu Nau Nau Anakena

Ahu Tongariki