Egyszer Tusnádon nyaraltunk. Úgy értem, az egész család, Apa, Anya, András és én. Megvan az már vagy hatvan éve. Akkoriban még úgy nyaraltunk.
Egyszer Tusnádon nyaraltunk. Úgy értem, az egész család, Apa, Anya, András és én. Megvan az már vagy hatvan éve. Akkoriban még úgy nyaraltunk. A nyaralásokat anya szervezte, apa finanszírozta, mi pedig haszonélveztük. Ilyen volt a család gazdasági életvezetése. Természetesen anya is dolgozott különféle iskolákban, amik változtak névben és összetételben, osztályharcban és osztályozási rendszerben. Volt, amikor az egyes volt a legjobb jegy, máskor az ötös, de aztán áttértek a tízes számrendszerre, és a dolog révbe ért. Legalábbis mostanáig.
Éppenséggel nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ott, a Csukás-tó partján egy nagy titkot bíztak rám. Úgy látszik, akkoriban sokkal jobban bíztak bennem az emberek. Egész pontosan, a magam korú gyermekek. Bizalomgerjesztőbb lehettem. Ugyanis akkoriban könnyen összebarátkoztam egy fiúval, aki, úgy emlékszem, Temesvárról jött, és ott nyaralt, ahol mi, ugyanabban a villában, csakhogy az anyjával. Az apja nem volt velük, ti. elváltak a szülők. Már ez is furcsa volt. A mi köreinkben akkoriban nem váltak, vagy legalábbis nem említették előttünk hangosan, nem volt divat. A mi köreinkben akkoriban éppen mindenki csakhogy meglelte a párját, akitől a háború elszakította egy időre, ugyanis a férfiak fegyver nélkül szolgálták a hazát és a halált, a nők haj nélkül és szakadt rabruhában, barakkokban lakva a nem tudom mit. Az ő apáik és anyáik pedig egyszer csak nem voltak, váratlanul és egyszerre haltak meg, minden értelem nélkül, egy magasztosabb gonoszság céljainak áldozták fel őket. Ezt akkoriban ilyen szabatosan nem mondták el nekünk, túl kicsik voltunk ekkora történésekhez, csak sejtették, és az elejtett szavakból, beszédfoszlányokból következtetni tudtunk valamire, aminek nevet sem mertünk adni. Félelmetesebb volt, mint a boszorkányok és más gyermekrémisztő mesék. Még a gyerekek is odapusztultak, hallottuk olykor.
Szóval az a fiú rám bízta a titkot. Az ő személyes titkát. Nem tudom, miért választott ki engem a sokaságból, és mondjuk, miért nem az öcsémet, vagy Heddát, vagy Rothbart urat, aki németül is tudott, mint az a temesvári fiú. Mert őket aztán nagyon irigyeltem. Nem elég, hogy megértettek mindent, amit a kantinosnő kiabált reggel-délben-este a nyaralóknak az állam tetőtől talpig hivatalos nyelvén, de még németül is tudott, pedig akkoriban az emberek – legalábbis a mi köreinkben – nem szívesen beszéltek németül. Ez is összefüggésben lehetett azzal a nélkülözéssel, következtettünk éleselméjűen.
Eladdig nem nagyon bíztak reám titkokat. Nekünk voltak pitiáner titkaink, hogy teszem azt megláttuk Gajdos Pityut Veress Marival csókolózni a buszmegálló mögött a kukoricatáblában, amikor töklámpást akartunk csinálni, és behatoltunk a Péntek bácsi kukoricaföldjére, és szenvedélyesen kerestünk egy nagyobb kivájni való tököt. Akkoriban a buszmegálló csinos fülkét, egészen fővárosiasat kapott, kellett az eső és hó ellen az egyetemi tanároknak és hallgatóknak. Olyan világ volt, ahol az egyetem (bocsánat, akkor még intézet volt csak, de román rövidítése megegyezett a Nemzetközi Valutaalap mai névbetűivel) a város végén helyezkedett el kényelmesen, szemben a Székely Kioszkkal, hol nem a polgármester és a tanács ünnepelte a polgármester visszatérését a földgázgazdag Amerikából, hanem egy óvoda volt, és ha már földgázról esett szó, akkoriban gázas buszok püfögtek fel s alá közutainkon. Akkoriban ui. minden közös volt. Az óvodában pedig mindenféle rettenetes háború utáni kajákat adtak, de ez volt állítólag a város legelőkelőbb óvodája. A polgármesterek pedig, azok a régiek, ha tehették volna, Amerikába mennek és maradnak. Akkoriban ugyanis a város fejét néptanácselnöknek hívták, meg párttitkárnak, meg csupornak, meg bugyinak.
Na de akkor is az egyetem körül földek voltak és falu, mezei gazdaság, kukoricások, Péntek bácsi a szerpentin közötti kis réteken teheneit legeltette. Mi pedig ezalatt vagy ehelyett Tusnádra jártunk nyaralni, meg elutaztunk a távoli és vadméhes Ratosnyára, kicsaptak Toldalagra, és sárral tapasztottuk meg az Öregágnes házát. Szabad volt a sárban tapicskolni, nem szóltak reánk, és egyéb mondén helyeken fordultunk meg.
A titok az titok, annak nem szabad napvilágra kerülni, amíg fel nem oldoznak a titoktartás alól. Erre pedig nem sok esély van. Nem tudom ugyanis, hogy hívták már azt a fiút, azt sem tudom, ha tényleg temesvári volt, már nem emlékszem pontosan az esztendőre, amikor a nagy titok rám bízatott. (Ha mostanában kissé görnyedten járok, nem a titok súlya alatti görnyedezésem jele.) Nem, a titkot itt őrzöm a többi titok mellett: milyen volt a konyhánk, ahol most könyvek századai sorakoznak vagy a könyvtáros szalonnázik a déli holtidőben – ugyanis egész házunkat hatalmas könyvtárrá alakította át a mondott egyetem. Szebb sorsot el sem tudok képzelni egy emeletes háznak, amelyet egykor katonák és orvosdoktorok, vásott és vásatlan kölykök laktak titkaikkal együtt.
Annyit elárulhatok, hogy valami ételről szólt, amit utált, de az anyja folyton azt főzött neki, merthogy egészséges és vitamindús. Már csak ilyenek az anyák és a titkok.
