Ragyogás

A mai magyar költészet közéletisége – unalmas téma, gondoltam, fölösleges rá pazarolni az időt, hiszen természetes, hogy a költő is ember, s nem olyan korban, régióban élünk, ahol a puszta szépelgésre kereslet lenne. Hát meg kell szólalnia, ha szorítja lelkét a lét, ha felgyűrődnek benne a gondok, ha úgy érzi, hogy kussolni, hallgatni már nem lehet, nem is szabad és egyáltalán nem érdemes. Miért kell erről szaporítani a szót, hiszen annyira természetes, mint ahogyan fest a festő, falat rak a kőműves, s a jármű kormányát tekeri a sofőr – tettem fel magamban a kérdést, majd a hosszú, nehéz nap terhével a hátizsákomban mégiscsak arra vitt a kíváncsiság. 

És a 22. könyvvásáron, a Nemzeti Színház Kistermében megtörtént a csoda. A költészet közéletiségére voltak szóbeli válaszok is, de közöttük egymásnak rímelő, egymással feleselő versekből a gyémánténál is több karátjával ragyogott fel az anyanyelv. Nyolc költő: Demény Péter, Fekete Vince, Kántor Péter, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Parti Nagy Lajos párbajozott borzalmasan komoly dolgokról, csillagszóróként szikrázó humorral, hogy már nem is tudtuk, nevetni kell-e vagy kitörölni a könnycseppeket a szemünk sarkából. Kemény, kitartó, férfias párbaj volt, ahogy az egymással rímelő, egymásnak feleselő versek olyan magasba röppentek, hogy azt hihettük, onnan csak visszahullni lehet, de a következő vers nem a föld felé, hanem jól eltalált ütésekkel újabb magasságokba röppent. Micsoda pazar pompa, rímek és ritmusok játéka, mennyi lelemény, ötlet, kesernyés komédia fanyar füstje! Mennyire gazdagok vagyunk, hogy miénk ez a nyelv, amely nem öregszik, nem kopik, és nem fárad el, ellenkezőleg, „nyelvépítő” művészeinek eszében barokk, rokokó, szecessziós és nagyon modern ékességekkel tud tündökölni! Kell-e ennél szebb ajándék november 13-ra, a magyar nyelv napjára, amely azért is nagyon fontos számunkra, mert 2015-től hivatalos ünnep ebben az országban is. Hát hagyhatjuk, hogy meggyalázzák?