Radnóti ma

Marosvásárhelyen járt Bíró-Balogh Tamás magyarországi irodalomtörténész, Radnóti Miklós-kutató, aki a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi, immár 88. irodalmi estjén vett részt. Január 31-én, a Yorick Stúdió Mészárosok bástyájabeli székhelyén szépszámú közönség vett részt a folyóirat irodalmi színpadán, ahol Radnóti Miklós életének kevésbé közismert részleteiről is tudomást szerezhetett; az előadó – többek között – a Radnóti által dedikált kötetek gyűjtője is. 

Ezekből a dedikációkból igen sok minden kiderül, ahogy Bíró-Balogh Tamás is állította, tizenöt évi gyűjtőmunka eredményeképpen létrejött egy – a jelen pillanatban – hatszáztizennégy kézjegyből álló sorozat, amely Radnóti életrajzához és kapcsolathálózatához nyújt olyan információkat, amelyek máshonnan nem nyerhetők, azaz más forrásokból pótolhatatlanok. 

A meghívott másfél évtizede foglalkozik Radnóti Miklós életrajzának és életművének kutatásával, amely gyűjtőmunka eredményeként 2016-ban jelent meg a Könyvvel üzenek néked című kötete: ebben Radnóti Miklós hatszáznál több dedikációját gyűjtötte egybe és adta közre, 2017-ben pedig az ő sajtó alá rendezésében jelent meg Radnóti levelezésének első kötete, Különben magyar költő vagyok címmel. A szerzővel a Látó szerkesztője, Demény Péter beszélgetett, e párbeszéd olyan általános témákat is érintett, mint a klasszikus szerzők életművének alakulástörténete, a jellegzetes hátrahagyott irodalmi műfajok, az, hogy miképpen viszonyul a Facebook a klasszikus irodalomtörténeti módszerekhez, hogyan függ össze a kultusz és a megismerés. Szó esett a Radnóti-kutatás legújabb eredményeiről, arról, hogy mi módon árnyalja az eddig ismert Radnóti-képet a most megjelent levelezés, milyen újdonságok kerültek elő mostanában, hol lehet ismeretlen Radnóti-verset találni, mennyibe kerül most egy Radnóti-kézirat, és egyáltalán, mi az a levél és mi a dedikáció, és miért jó, ha sok van belőlük. 

– Miért érdekes dedikációkat kutatni?

– 614 dedikáció került a könyvbe, de az azóta eltelt egy év alatt újabb 60-70 ajánlás került elő. Miért érdekes a dedikáció? Egyrészt gesztusértékű ajánlás, ezt irodalomtörténeti szempontból úgy szoktuk lefordítani, hogy a költő szakralizálja a könyvét, a saját kezével megszentségesíti az adott tárgyat, egy ereklyét hoz létre. Ezért ezeknek a könyveknek ma már jelentős gyűjtői értékük van. Ez a dedikáció érdekességének egyik vetülete. Ha a szakma nyelvére fordítjuk le, akkor egy egyszerű dedikáció nagyon sok mindenről árulkodik. Megtudjuk, hogy például a költő kiket ismert, milyen viszony volt közöttük, hol találkoztak. Ez már egy csomó irodalomtörténeti tény, már önmagában lehet elemezni, kutatási lehetőséget ad. Ez egy ajánlás. Gondoljuk el azt, amikor hétszáz van belőle. Radnóti ideális dedikáló volt, napra pontosan keltezte a dedikációit, ezekből tudjuk, hogy például 1929-ben, amikor az első dedikációját, és 1944-ben, amikor az utolsót megírta, mikor és kivel találkozott. Ez láthatólag egy puszta életrajzi ténysorozat, de ha elemzzük, akkor megtaláljuk benne azt az irodalmi kapcsolathálózatot, amely őt körülvette. Tudjuk, hogy kik voltak számára olyan fontosak, hogy könyvet adjon nekik. És ha ezt az adatbázist szociológiai módszerekkel elemezzük, és hozzátesszük az irodalomtörténeti vonatkozásokat is, akkor markáns kép rajzolódik ki arról, hogy Radnóti kikkel tartotta az irodalmi kapcsolatot. Ki lehet belőle olvasni, hogy például a szélsőjobb felé teljesen zárt volt és ugyanúgy zárt volt a szélsőbal előtt is. Az, hogy kivel tartotta nagyon sokáig a kapcsolatot, kivel milyen viszonyban volt, releváns kérdés. Minden dokumentumot célszerű más dokumentumok között olvasni és kontextust teremteni. Radnótinál jól elkülöníthető, hogy kinek adja a könyvét például „szeretettel”, „barátsággal”, avagy „öreg barátsággal”.

– Mit tudtál meg Radnótiról, a dedikációk, a levelezés mit rajzol ki egy szerzőről? Nem veszélyes-e mindez a versek olvasására nézve?

– Volt a magyar irodalomban 25 évnyi időszak, amelynek értelmezési módszere szerint csak a szöveg és én voltunk: az olvasó nélkül nincsen maga a mű sem. Erre rácáfol, hogy minden versnek van egy szerzője, annak van életrajza ésatöbbi. Lehet olvasni úgy, hogy az életrajzot nem ismerjük, de amikor egy Radnóti-verset kezdünk olvasni, eleve rányomja a bélyegét az olvasásra, hogy tudjuk, mi lett a történet vége. Már a korai verseket is úgy olvassuk, hogy azokat egy 1944-ben tarkón lőtt költő írta. Pedig nem, azokat egy életvidám, huszonéves ember írta. Én tudom úgy olvasni Radnóti verseit, hogy az életrajz ne nyomja rá a bélyegét a versélményre. Nem csak e két kötettel bővült az életmű, számomra a legizgalmasabb a kutatói munka volt. Egy szépirodalmi jellegű könyvet megírni könnyebb, mint egy tanulmánykötetet, mert ott előre dől el fejben minden, utána csak a leírás marad. Amikor jegyzetelni kell, az unalmas, de a jegyzetelés is tud izgalmas lenni, ha nem úgy állunk neki, hogy mindent tudunk már az adott korszakról és életműről. A kötet írása alatt olyan, perifériára szorult életműveket fedeztem fel, amiket biztosan meg fogok vizsgálni a későbbiekben. Vannak jókedvű dedikációi, levelei és olyan személyes írásai is, amelyek nem ennyire vidámak. Utóbbiak esetében a hagyományos, munkaszolgálatba menő, illetve onnan érkező levelekről van szó. Ha a naplóját elolvassuk, tudjuk, hogy Radnóti a munkaszolgálat alatt nem volt vicces kedvében, de figyelte, hogy melyik társának mikor van a születésnapja, és vitt magával könyveket, hogy adhasson belőlük. Ez egy kivételes, különleges emberi gesztus, amely csak rá volt jellemző. Egy munkaszolgálatos tisztnek is dedikált, Vojtkó Pálnak, aki kölcsön is kért tőle könyveket. 

Ami Radnóti személyiségének kevésbé ismert oldalát illeti, az irodalomtörténeti kutatásokból tudjuk, hogy nem volt épp olyan nyugodt természetű, mint amilyennek önmagát szerette volna látni. Amikor friss könyvében egybetördeltek öt verset, akkor hisztirohamot kapott és hibajegyzéket követelt. Nagyon tudatosan egy szelíd képet mutatott magáról, de a levelezéskötetéből elég sok kiderül. 26 évesen például azt kérdezte, hogy miért nem hívják ezt a nemzedéket Radnóti-generációnak? Máshol lehordta a lapszerkesztőt, mert nem az ő versével kezdte a lapszámot. A szerelmi dokumentumok is ebben a kötetben jelennek meg először. Mindkét, házasságon kívüli kapcsolatával folytatott levélváltását is itt olvashatjuk. Ezek a német nyelvű levelek igencsak érdekesek. Egy kvázi iskolázatlan hölgy írta őket régi német folyóírással, mellőzte az írásjeleket és a kis- és nagybetűket is hanyagolta. Ezek a levelek tragikomikusak, de olyan értelmezései is vannak, melyek szerint valós érzelmekről van szó, a lány tizenvalahány évig üldözte a költőt a leveleivel. 

– A gyűjtőutak anekdotákkal, történetekkel is járnak. Radnótiról van történeted?

– Irodalomtörténeti tény, hogy a lány és Radnóti kapcsolatát követően több mint tíz évvel – 1937-ben – a hölgy rendőri segítséggel megkereste Radnótit. Vagy nagyon szerelmes volt, vagy fanatikus. Pedig tudta, hogy Radnóti már nős. A költő felesége, Gyarmati Fanni lejegyzi a naplójában, hogy a lány sokkal jobban illene Miklóshoz, mint ő. Következő nap lehetőséget teremtett arra, hogy négyszemközt találkozzanak. Kávézni mentek, botrány lett belőle, mert látták őket. Ekkor született egy verses dedikáció a korábbi szeretőnek, amely tökéletesen beleillik az adott kor Radnóti-költészetébe. Eddig ez az egy verses dedikáció van, de értelmetlen, mert a lány nem tudott magyarul. Radnóti viszont nem tudott jól németül. Ez okból a dedikáció több kérdést vet fel, mint amennyi válaszunk van rá, de nagyon örvendünk, hogy egy új Radnóti-vers felbukkant, és már bele is került a legutóbbi Radnóti-összesbe – válaszolta Demény Péter kérdéseire a számos, igen érdekes történettel, anekdotával és irodalomtörténet-kutatási eredményekkel, újdonságokkal gazdagított beszélgetőesten Bíró-Balogh Tamás.