Pusztába kiáltott szavak?

Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régészprofesszora nyitotta meg a Professzorok Erdélyben előadás-sorozatot, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Professzorok Batthyány Köre indított útnak.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régészprofesszora nyitotta meg a Professzorok Erdélyben előadás-sorozatot, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Professzorok Batthyány Köre indított útnak. Csütörtökön este a Vártemplom gótikus termét megtöltő érdeklődő közönségnek az előadó, aki az UNESCO MNB Kulturális Szakbizottságának az elnöke, anyanyelvünknek a globalizálódó világban való megőrzéséről és ápolásáról beszélt. A vendéget Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul mutatta be, s az előadást Henter György vártemplomi református lelkész ajánlotta a nézők figyelmébe.

A legnagyobb kincs, amelyet szüleinktől, nagyszüleinktől ajándékba kapunk, az anyanyelv. Ezt akkor őrizzük meg elődeink emlékéhez méltó módon, akkor sáfárkodunk jól vele, ha mindennap használva, állandóan fejlesztjük, gazdagítjuk, s úgy adjuk gyermekeinknek, utódainknak tovább. Erre a feladatra az az 1100 év is kötelez, amióta a népek olvasztótégelyében, a Kárpát-medencében letelepedve, sok küzdelem és veszély árán sikerült megmaradnunk és megőriznünk ezt az örökséget. Ami azért is figyelemre méltó teljesítmény, mivel ebben a térségben, amely a különböző irányból – nyugatról, keletről, délről – érkező népek végállomása volt, egyik sem tudta önazonosságát néhány száz évnél tovább fenntartani. Még az avarok sem, akiknek egykori jelenlétét a több ezer sírból álló feltárt és feltárandó temetők igazolják. A honfoglaló magyarok viszont magukba olvasztották a velük érkező és a később letelepedő népeket is, s a nyelv akkor is fennmaradt, amikor a hódító törökök a középső részt kiharapták az országból, vagy a későbbiekben, amikor német–osztrák, majd orosz nyomás nehezedett a térségre. A trianoni békediktátum igazságtalanságát bizonyítja, hogy bár 1910-ben Magyarország népességének 55 százaléka, tehát több mint fele magyar volt, területe kétharmadának a feladására kényszerítették.

Hogy ki a magyar? Az, aki magyarnak vallja magát – idézte a történeti bevezetőt követően Illyés Gyulát az előadó. Az anyanyelv kérdése századokon át nem okozott gondot, s egy ország minden polgárát a vezető politikai nemzethez tartozónak tekintettek. A nemzeti hovatartozás a nemzetállamok megalakulásával vált fontossá, a kisebbségi kérdés úgyszintén. Bár vannak súlyos gondjaink, más nyelvekhez képest a helyzetünk nem is annyira szomorú – állította az előadó, s meg is indokolta, hogy miért. Hétezer nyelvet tartanak számon a földgolyón, amelyek 85 százalékát 22 országban beszélik. 15 millió használójával a magyar nyelv a hétezerből a 42. helyen áll, Európa 67 nyelve közül a tizenkettedik. Ezért nincs igazuk azoknak, akik kis nyelvnek tartják a miénket.

A nyelv az ember, az anyanyelv egy kultúrába (vallás, tudomány, irodalom, hagyományok stb.) való beágyazódottságot jelent. Amikor az anyanyelvünket beszéljük, ez a kultúra visszhangzik bennünk, egy tanult nyelv esetében pedig egyszerű használók vagyunk. Ezt a különbséget figyelembe véve kell büszkének lennünk, ápolnunk, védenünk az anyanyelvet, s ezért fontos, hogy egy erős anyaország segítse azokat, akik hátrányos helyzetbe kerülnek.

Az anyanyelv megtartását egy sor irányelv, ajánlás, program is támogatja, amelyet a nagy nemzetközi szervezetek, az ENSZ, az UNESCO, az Európai Parlament hozott. Ezeket sorolta fel évszámok szerint az előadó, s még aki jártas ezen a területen, az is meglepődhetett, hogy a kisebbségeknek, a nyelvi közösségeknek járó jogok mennyire körültekintően átfogják az élet minden területét, a teljes körű anyanyelvi oktatástól kezdve a szellemi örökség, a hagyományok, a sokszínűség megőrzésén át a többség számára előírt toleranciáig, amellyel megállítható lenne az aktív és a passzív asszimiláció. 2008 a nyelvek nemzetközi éve volt, s minden évben február 21-én van az anyanyelv nemzetközi napja. Mindezek ellenére a sok ajánlás, sőt a tagállamok többsége által ratifikált előírások is az Európai Unió bizonyos országaiban pusztába kiáltott szónak bizonyulnak, s a törvény is csak annyit ér, amennyi abból megvalósul. Miért ez a kettősség az elmélet és gyakorlat között, miért ódzkodik az Európai Unió, hogy az etnikai kérdésekben állást foglaljon, és miért tartja egy tagállam belügyének azt, ha megsértik a nemzetközi szinten jól meghatározott nyelvi jogokat? – tette fel a kérdést Visy professzor, és kérdezzük mi is évek óta, minden egyes alkalommal, amikor a többség túlkapásaival kell szembesülnünk.