Pünkösdi visszhang egy lelkészválasztásról

A választás szabadsága a politikai és egyházi életben egyaránt számtalan negatív előítélet hordozója lehet. Nem véletlenszerű,  ha egy  gyülekezet tagjai hasonlóságot vélnek felfedezni  az épp esedékes lelkészválasztás és a parlamenti képviselők megválasztása között. 

A párhuzam még aktuálisabbá válik, mikor azt boncolgatják, hogy  mennyivel átláthatóbban, a hívek tájékoztatásával, érdekük figyelembevételével oldanak meg kérdéseket a világi atyafiakból épp ezért alakult presbitérium tagjai. Az emberek hónapokig a felsőbb vezetéstől reméltek ésszerű beavatkozást, ezért mindvégig ott lebegett a reménysugár,  hogy  egyszer csak közbelép  és  gyakorolni fogja hatáskörét  az erre szakmailag és erkölcsileg felkészült, megválasztott és felszentelt felsőbb egyházi vezetőség. Megannyi megoldatlannak tűnő kérdéskör, mellyel jó ideje küzd egyik marosvásárhelyi gyülekezet közössége.

 Ennél a kétezer főnyi gyülekezeti közösségnél megértőbbet,  türelmesebbet, toleránsabbat  ebben az övezetben nem sokat találni. Az eltelt huszonöt év alatt minden körülmények között kitartottak, erkölcsi tartásukkal, hűségükkel időnként talán segítették is el-eltévelyedő pásztorukat. Ha egy közösség felebaráti szeretetből,  jóindulatból, együttérzésből  példát tudott statuálni, ennek a gyülekezetnek a tagjai minden bizonnyal. Annak, ami évtizedekig működhetett, február környékén egyszer csak valami oknál fogva vége szakadt. Bár azelőtt is mindenki tudta, ám senki sem mondta. A megszokás hatalma nagy úr...  

 Az istentiszteletekre járó gyülekezeti tagoknak azonban februártól áprilisig kellett várniuk vasárnapról vasárnapra, míg a nem szűnő kérdések nyomására szűkszavúan vázolták a helyzetet: „..a  tiszteletes úr beadta a felmondását...”.  A türelem talán rózsát terem, reménykedhettek csendben, szemlesütve, imádkozva.

Arra már nem számított egyetlen hívő sem, hogy ilyen előzmények után,  az anyagiakban szikrányit sem szűkölködő egyházközségben nem adatik meg egy  igazi lelkészválasztás lehetősége, a pályázás. Helyette a könnyebb, gyorsabb lefolyású  megoldást, a meghívást választotta a közösség presbitériuma. Az egyháztagok számára azonban  nem egyértelmű, hogy ha egy kis lélekszámú gyülekezetben  is értékelik annyira a híveket, hogy lehetővé tegyék számukra az igazi választás lehetőségét, jelen esetben miért nem élhettek ők is ezzel a lehetőséggel. A februártól tartó suttogások, találgatások helyett számtalan lelkész tarthatott volna istentiszteletet, bizton mindeniknek meglett volna a kritikus hallgatósága. Ezáltal az egyházi élet is mozgalmasabbá, változatosabbá vált volna ebben a bő négy hónapnyi periódusban. És lehetőség nyílt volna a Marosi,  Maros-Mezőségi, Küküllői,  Kolozsvári, Kalotaszegi stb. Református Egyházmegye lelkészeinek is a megméretésre. Továbbgondolva ugyancsak lehetőség kínálkozott volna a gyülekezet néhai lelkésze  – aki külföldi kapcsolatai révén elindította ennek az egyházközségnek a felvirágoztatását – Székelyföldön élő leszármazottjának is. Pályázó lelkészekben biztosan nem lett volna hiány.

 A vasárnapi istentiszteletekre járó gyülekezeti tagok  szerint az egyetlenegy lehetőséget felkínáló lelkészmeghívás „barátok közötti”  állásbetöltés álcáját hordozza magában. A pünkösdvasárnapi istentiszteletről  hazafele tartó idősebb korosztály néhány tagja lemondóan legyintve  mondta ki azt, amit jó ideje mindenki sejtett,  csak senki sem mondta: „írhatsz bármit arra a cetlire, ezt a presbitérium jól  elintézte...”.