Pufi

Mintha az egymásnak ütközött idősíkok bolygójáról érkezett volna az ősz hajú, szemében, mozgásában valami furcsa, fáradt kislányosságot őrző asszony. Bundás kísérője viszont egészen földinek látszott. Úgy tűnt, ő mutatja az utat a nőnek, aki pórázra csavarodott ujjakkal rótta naphosszat az utakat. Gyakran találkoztam velük a város különböző pontjain, míg végül el nem jött a beszélgetés ideje. 

– Jaj, az én életemről sokat lehetne mesélni – szólalt meg jellegzetes, vékony hangján a nő, aztán idegenekkel szemben csak gyermekeknél tapasztalható bizalommal telepedett le mellém a padra.

– 51 éves vagyok, betegnyugdíjas. Nyolc osztály után Csíkban elvégeztem a szakiskolát, aztán 12 évig varrónőként dolgoztam itt, Vásárhelyen, három váltásban. Akkoriban még a szüleimnél laktam. Aztán megismertem egy rokkant férfit, kapus volt a varrodában. Elütötte az autó, attól nyomorékodott le. Bibliával járt hozzánk udvarolni, azt gondoltam, olyan jó lesz minden...

– Csalódott?

 – Összeházasodtunk, jött a baba. Kezdetben apósoméknál laktunk, aztán kaptunk egy magánlakást az államtól. 16 éve élünk ott. Többen lakunk az udvaron, de egyedül nálunk nincs vezetékes víz, nem volt pénzünk rá, hogy beköttessük. Az udvaron van egy csap, onnan hordjuk bidonokkal a vizet. Engem kiskoromban csípőficammal műtöttek, de nem sikerült a legjobban a beavatkozás, elszakadt egy ín a lábamban, azért sántítok azóta is. De hála Istennek, ha nehezen is, de tudok járni. Az ötlitres bidonokat azonban nem könnyű naponta becipelni a házba, de mit csináljunk, tisztálkodni, főzni, mosni kell. Régebb a fürdőszobának is nekifogtunk, kivertük a falakat, de aztán pénzhiány miatt félbemaradt a munkálat. 80 lej albérletet fizetünk, a férjemnek 350 lejes rokkantsági nyugdíja van, nekem is körülbelül annyi a betegnyugdíjam.

– Mikor szűnt meg az állása a varrodában?

– Amikor jött a baba, már nagyon rosszul ment ott minden. Mondták, hogy mire lejár a szülés utáni szabadság, megbukik a varroda, inkább intézzem el a betegnyugdíjazásomat. Úgy is tettem. 

– Szülés után hogy alakult a sorsa?

– A férjem kislányra vágyott, hogy az édesanyja nevét adhassa neki. Miután megszületett a fiam, nagyon megváltozott a viszonyunk, a párom inni kezdett, durváskodott velünk. Végül elváltunk, de mivel a házat közösen kaptuk, egyikünk sem költözött el. Azóta is egy fedél alatt lakunk. 

– A fiuk most hány éves?

– Húsz. Autómosóban dolgozik. De egy hónapja nem láttam. Beleszeretett egy lányba, és most nála lakik. Miatta őszültem így meg.

A kutyusnak közben indulhatnékja támadt. 

– Ő mióta van meg? – tereltem rá a beszélgetést.

– Ő a Pufi, és három éve lakik nálam – simogatta meg sovány ujjaival beszélgetőtársam a bozontos kísérőt.

– A menhelyről vettem ki két hónapos korában. Láttam egy villanypóznán egy plakátot, amin a menhelyi kutyusokat reklámozták, és mondtam a fiamnak, nézd meg, milyen szépek, gyere, válasszunk egyet. Sok kutyával találkoztunk ott, de egyedül ő nézett úgy ki, mint egy csontváz. Elvittem az állatorvoshoz, és kiderült, hogy beteg. Százötven lejbe kerültek a gyógyszerei, de végül sikerült helyrehozni. 

A hangja hirtelen megváltozott, amikor négylábú társához fordult. 

– Pufi, gyere, mámáé, itt árnyék van – mutat a pad melletti bokorra. – Ne félj, nem megy el anyuka.

– Nekem az agyam fiatalabb, mint más embereknek – nézett később újra rám –, sokszor nem tudom eldönteni, hogy jól csinálom-e a dolgokat. De Pufi mindig segít. A lépcsőn is húz maga után, csak rá kell bízzam magam. 

Nemsokára mindketten felálltak.

– Jó lenne, ha megoldódna a vízproblémánk. Ha valaki tudna segíteni – emelte rám világoskék szemét a nő. Nevét, lakcí-mét is elárulta, aztán Pufi pórázába kapaszkodva indult lefelé a lejtőn. Ősz tincsein táncolt a fény.