Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2012-06-01 15:33:10
A tudós emberek a közvélekedés szerint elefántcsonttoronyba zárkóznak, csak a tudománynak élnek, és nem ismernek tréfát. Ez azonban nem így van. Még a legkomolyabb tudományok művelői között is találhatók olyanok, akik eleven cáfolatai e véleménynek, és humoros megnyilvánulásaik szájról szájra járnak az egyetemeken és kutatóintézetekben.
A humor, a nevetés a korábbi évszázadokban sem hiányzott a tudósok lelkivilágából.
A magyar Faust, a legendás Hatvani István (képünkön) a Debreceni Református Kollégium professzoraként többször is megviccelte az úri és hölgyközönséget. Egyik csínyét azért követte el, mert túl prűdnek tartotta a debreceni dámákat. Azt mondta, majd ő megmutatja, hogy akár a bokájuk vagy térdük fölé is felemelik hosszú szoknyáikat, még társaságban is. Ezt persze a hölgykörök cáfolták, mire egy mulatságon a bűverejű professzor vizet varázsolt a táncterem padlójára. És bizony, ahogy emelkedett a vízszint, úgy emelték egyre feljebb a szoknyájukat a dámák. Aztán a térdüknél Hatvani abbahagyta a varázslatot, és a víz eltűnt a teremből.
Idővel én is szalámit fogok mérni…
Ez a történet aztán vagy igaz, vagy sem, de arra már élő tanúk vannak – és megírták az intézet jubileumi évkönyvében is –, hogy Szalay Sándor akadémikus, az Atommagkutató Intézet alapító igazgatója milyen viccesen dorgálta meg egyik diákját, aki feleletében másodperc helyett méterben adta meg valaminek a dimenzióját.
– Mivel foglalkozik a maga édesapja?
– Hentes.
– És mit szólnának a kuncsaftok, ha nem súllyal mérné a szalámit, hanem idővel?
– Azt nem tudom, professzor úr, de ha megbuktat, idővel én is szalámit fogok mérni…
Szalay elnevette magát, és átengedte a fizikusjelöltet.
Egyik professzortársa, az igen szigorú vizsgáztató hírében álló Imre Lajos meg – amikor a természetet dicsérte – az emberiségen viccelődött:
– Mit készít az „ostoba” természet vízből és szén-dioxidból? Szénhidrátot! És mit az „okos” ember? Szódavizet.
Az orvosok sem mennek messze egy-két bon mot-ért. A debreceni orvosegyetem egykori rektora évnyitó beszédébe az elsősök okulására mindig beleszőtte a következő mondatot:
– A betegek egyharmada gyógyíthatatlan, másik harmada magától gyógyul meg, nekünk, orvosoknak csak a harmadik harmaddal kell foglalkoznunk.
Az igazsághoz tartozik, hogy akármelyik csoportból került is valaki a keze alá betegként, ő mindent megtett a meggyógyításáért.
Egy földrajz szakos professzort pedig a terepgyakorlaton vele együtt dolgozó egyetemisták vicceltek meg. Előbbi azt akarta bebizonyítani, hogy a Nyírségben a szél ugyanolyan alakú buckákba hordja a homokot, mint Afrikában.
A furfangos diákok – csakhogy minél hamarabb hazakerüljenek a gyakorlatról – egyik éjszaka több, a kívánt alakú buckát lapátoltak össze a sátrak környékén. Másnap a professzor észrevette, és lelkendezve lefényképezte az összeset, majd kiadta az ukázt: irány az egyetem. A diákok csak akkor vallották be a turpisságot, amikor hozzákezdett korszakalkotónak szánt tudományos cikke megírásához. Megviccelni igen, de leégetni nem akarták.
Folyékonyan fújja a tételt
A témához közeli könyvet jelentetett meg Beck Mihály akadémikus A tudomány humora címen. A humorérzékkel is bíró szerző főleg professzortársait idézi, saját esetével az öniróniát viszi könyve lapjaira.
Az áltudományos nézetek ellen fellépő kémikus korábban elérte, hogy egy hamis elven működő készülék szabadalmát a bíróság az ő kezdeményezésére megszüntesse. De sikere nem teljes, mert ez a verdikt nem azt jelenti ám, hogy tilos ennek a készüléknek a gyártása. Mindössze annyit ért el, hogy a jogerős ítélet után nemcsak a szabadalomtulajdonos, hanem bárki gyárthatja és forgalomba hozhatja…
A világhírű magyar matematikus, Erdős Pál is humoros ember volt, saját életkorán viccelődve gyakran említette, hogy ő 2,5 milliárd éves, mert fiatal korában azt mondták a kozmológusok, hogy a Föld életkora 2,5 milliárd év, de mire megöregedett, már azt, hogy 5 milliárd.
Az idézett könyvnek azok a részei a legérdekesebbek, amikor a szerző arról ír, hogy tréfából összeállított, minden tudományos alapot nélkülöző, de meggyőző és lehengerlő stílusban megírt cikkek átcsúsztak a folyóiratok szigorú szerkesztőin, és meg is jelentek. Mi több, a szerzők hiába leplezték le önmagukat, a továbbiakban most már komoly témákban is hivatkoztak a „tudományos” cikkekre a figyelmetlen tudósok.
Sok valódi tudományos cikket írt viszont az a professzor, akivel az a humorosnak is tekinthető esemény történt meg, hogy a vizsgáztatás közben elaludt. Ha a diák akár emiatt, akár azért, mert befejezte a feleletet, megállt a beszédében, a professzor felriadt, és észlelvén, hogy a hallgató nem mond semmit, elégtelent adott neki. Egy-két ilyen eset után azonban kiismerték, és ha a diák befejezte a vizsgatételt, azonnal elölről kezdte, hogy amikor felébred a professzor, észlelje: folyékonyan fújja a tételt a vizsgázó.
Csak ez segített az elégtelen elkerülésében.
Sokszor viszont a segítőkészség válik nevetségessé, sőt veszélyessé.
Egyik nagy hírű geológusprofesszor mentő kérdésként a meteoritokra akarta terelni addig elégtelenre álló vizsgázója figyelmét, és azt a „logikus” kérdést tette fel a felelőnek, hogy mit szokott mondani a debreceni pályaudvaron a hangosbeszélő. Persze nem volt jó neki az, hogy: Óvakodjunk a zsebtolvajoktól!, Ne hagyjuk őrizetlenül csomagjainkat! A vágányokra lépni veszélyes és tilos! Amikor így nem ért célt, felsoroltatta a Budapest és Záhony közötti városi vasútállomások nevét. A fiatalember sokat utazott ezen a vonalon, és egy szuszra felsorolta valamennyit, kivéve Kabát. Ennek a kimondása után kérdezett volna a professzor a kabai meteoritra. De ekkor már nagyon mérges volt.
– Miért hagyta ki Kabát, maga szerencsétlen?!
– Azért, mert én intercityn járok, ami ott nem áll meg.
– Maga sem áll meg énelőttem! Ki van rúgva!