Postakocsival és gyászhintón a szabadságharcban

Megnyugtató, hogy Fehér Béla könyvében, a Kossuthkifliben sok-sok csodás epizódból az derül ki, hogy a meghaló emberek lelke itt marad közöttünk. Úgy röppen ki a testekből, hogy szárnya van, helyet keres magának valahol egy faágon, és pillanatok alatt el is tűnik.

Megnyugtató, hogy Fehér Béla könyvében, a Kossuthkifliben sok-sok csodás epizódból az derül ki, hogy a meghaló emberek lelke itt marad közöttünk. Úgy röppen ki a testekből, hogy szárnya van, helyet keres magának valahol egy faágon, és pillanatok alatt el is tűnik.

Különös történet, a regény alcíme „hazafias kalandregény”. Szüntelenül csapongó események színterén, kinézetre is furcsa szereplők jelennek meg, nyolc nap alatt – a hadműveletek elkerülésével – a négylovas delizsánsz és egy gyászkocsi utasai mellékutakon jutnak el Pozsonyból Debrecenbe, ahová a budai várból Pestet ostromló ágyútűz miatt Kossuth és kormánya leköltözött.

1849-et írunk, tavasz van, a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc próbára tette az ország lakosságát, már „az orosz is közel”. Pedig minden szép napokkal kezdődött, jó korán, még a pozsonyi országgyűlés idején, amikor a heves viták, nagyszerű szónoklatok után A Zöldfához címzett vendéglőben falatoztak a jurátusok, éltették az oda betérő Kossuthot, és Vödric Demeter cukrászmester finom pozsonyi kiflijét Kossuth-kiflinek keresztelte, ezzel is buzgó hazafiságát bizonyítva.

Fehér Béla regénye 2012-ben jelent meg, azóta már a harmadik kiadásban, sőt már elkészült a tévéfilm-sorozat is a regényből, bizonyára március jó alkalom lesz a bemutatójára.

A történetet elindító sütemény mégsem a kifli, hanem az a 30 diós-mákos tekercs – itt beuglinak nevezik –, amit egy gazdag debreceni cívis basagazda, Elepi Kőszál kér régi barátjától, a pozsonyi Vödric Demeter cukrászmestertől, mégpedig a postakocsival küldött levelében, születésnapjára. A debreceni atyafi mentette meg hajdanán – a napóleoni háborúk idején, a győri megfutamodáskor – a mára híres pozsonyi cukrászmester fiatal életét. A Debrecenből Pesten át Pozsonyba tartó postakocsi hajtója, Batykó hozza az ártatlan levelet. Innen kezdődik a bolondos történet és minden galiba, megjelenik az egyik főszereplő, Swappach őrnagy, úgy is, mint Vödric cukrászmester pártában maradt lányának, Estellának csábítója, úgy is, mint forróvérű honfi, Kossuth-rajongó, szüntelenül gyanakvó, kémkedést, árulást sejtő katona, akiről még nem tudhatjuk, hogy hol és miképpen szakadt le a honvédő seregtől. A levélre rá is teszi a kezét jövendő apósa házában, azonnal kémkedést gyanít benne, valamiféle rejtett üzenetet, és rögtön elhatározza, felderíti a dolgot, máris indulna Debrecenbe. Ám a postakocsi-járatokat törölték, Batykó, a hajtó nem akármilyen szolgálattevő, csak a legvadabb fenyegetéssel, ütlegeléssel veheti rá, hogy a rendelkezést megszegve útnak induljon. Kiderül, hogy el kell fogadnia útitársként az ifjúságától rég elbúcsúzott Thelvizer Karola grófnőt, aki a rajtakapott szerelmeseket szinte ruhátlanul befogadta palotájába, és vinnie kell a kitagadott Estellát is. Bizonytalan, zavaros a hadi helyzet, szétvert seregek lemaradt katonái, a zavarosban halászó vigécek, egyéb hontalan népség kószál az utakon. Mégis elindul a postakocsi, Batykó megfújja a kürtjét, egy század eleji magyar térkép, egy messzelátó és egy iránytű birtokában Swappach őrnagy vezényli az utazást. Kerülő utakon, kalandos találkozásokba bonyolódva, 1849. május 7. az első nap, amikor egymásra van utalva a négy különböző társadalmi rétegből származó ember. Még a beszédük is különbözik, hiszen a négy lovat hajtó Batykó valamilyen lágy mássalhangzókat szotyogtató, tótos dialektust beszél, a grófnő finomkodó franciásat, Swappach német katonai vezényszavaktól, förtelmes káromkodásoktól hangos felszólító mondatokban beszél, Estella meg, talán ő egyedül érthetően, de folytonos sóhajtozások közepette társalog. Hamarosan beleragadnak az elhagyott, sáros utak dágványába, de szerencséjükre találkoznak a limlomos Bagadánnyal, aki valószínűleg az elhagyott udvarházakból, kaszárnyákból szerzi be szekérre való áruját, amiből valamennyien felöltözhetnek, ha mégoly lehetetlen holmikba is. Szenc felé tartanak, amikor egy öreg jobbágy Füzegy vitézről mesél nekik, Árpád solymáról, a táltosok táltosáról. Csodaváró történetek keringenek a nép között ebben a világban. „Füzegy vitéz csak akkor nyeri vissza emberi méretét, ha a magyar elnyeri az igazságot.” – Hiszen a forradalom is az igazságot kereste. Estella a limlomok között egy értékes „etui”-t (tűtartó doboz) talál, gyönyörködve nézegeti. Turulmadarat festettek rá – mondja, belül kék bársony, ezüstcsillagokkal hintve. Ki tudná megmondani, milyen jelképeket rejt egy ilyen fényes női úti dobozka?

Swappach őrnagyot hamarosan kiismerjük. Koronka századossal, régi bajtársával találkozik, aki késes-, köszörűsmesternek álcázva lovagol az úton. Szerfölött gyanússá válik, de ellátja az őrnagyot hamis úti okmánnyal, elárulja a titkos jelszót, tájékoztatja a hadi helyzetről, azt is tudtára adja, hogy átlát a delizsánsszal és a hölgyekkel folyó utazásán, Kossuth futárszolgálatát sejti benne. Amikor szemet vet Estellára, Swappach jobbnak látja golyót ereszteni régi bajtársába. Ám ítélje meg az olvasó, hányféle köpönyeget forgat, kicsoda lehet valójában Swappach, és miért igyekszik Debrecenbe?

A bolondos történet egy másik szálon is fut, ez Vödric Demeter, az elhagyott apa és az őrnagy apja, Swappach Ferdinánd császárhű tanácsos, valóságos spion útja, a két fiatal kergetése. Ez a díszes társaság, a cilinderes Dalfalvi Mátyás a pozsonyi Pompes Funèbres temetkezési vállalat gyászkocsiján és vezetésével indul, hogy megbosszulja a csábítás és a tolvajlás bűnét (Swappach őrnagy kifosztotta apja fali trezorját, pénzét, aranyait magával vitte), elérje a postakocsit. A történet paródiává válik, Vödric cukrászmestert a gyászhintóban levő bársonnyal bélelt koporsóba fektetik, az öreg tanácsos pedig a francia származású, Matyiőnek becézett Dalfalvi mellé kapaszkodik a bakra. Így indulnak útnak, hogy egyikük megmentse a lányát, a másik pedig elverje a port tolvaj fián. Ők is átmennek számtalan kalandon, ám a császárhű, „fürkésző” kémügynökségekké alakult temetkezési vállalatok mindenütt tovább segítik őket, azt is tudni vélik, merre tartott előttük a delizsánsz. Nagyszerű korképet rajzol az író, szereplői elképesztő utakon járnak, hol a szétvert osztrák hadak maradékai, hol a jobbágy parasztokból lett, de immár lerongyolódott honvédek, ki tudja, hova igyekvők kerülnek útjukba. A két társaság időnként közelebb kerül egymáshoz, a gyászkocsi már nyomában jár a delizsánsznak, de minduntalan nyomot veszít. Közben mindkét kocsira újabb csodabogarak szegődnek útitársul. Az utazás ötödik napján a Pompes Funèbres előtt másfél órával haladt át a pesti országúton a postakocsi. A gödöllői úton viharba kerülnek, még mindig messze Debrecentől. „Sárkányt visznek a táltosok” – mondja a süvítő szélre a delizsánsz legújabb utasa, Görbekerti Jeromos, akinek érdekes szerep jut még Debrecen elérése előtt. Kiderül, hogy Szemere szekretáriusa, sokat tud a kormány híveiről.

A vihar tönkreteszi a gyászkocsit, a delizsánsz eljut Fótra, de a két Swappach, apa és fia egymás gyilkosa lesz. Véres kegyetlenségnek nemegyszer vagyunk tanúi a kalandos utazás alatt, de az ő sötét, gyűlölködő, áruló lelkük sem vész el. A tó partján álló öreg tölgy ágaira kúszik, lebeg. Ezután megtudjuk, hogy mitől jó a debreceni szalonna, a világ legjobb szalonnája. A delizsánsz eléri Debrecent, öreg nemzetőr igazítja el őket a Mester utcai sövénykapunál, itt már minden valóság, Vachot Sándorról, Vas Gerebenről hallanak, céhmesterek házaiban kapnak szállást a szabadságharc nagyjai, és mindenütt felhangzik Kossuth neve.

Vége a történetnek, vége az utazásnak. A ládába csomagolt 30 bejgli morzsává lett maradékával érkeznek, mert időnként a láda fedelét felfeszítve a delizsánsz utasai jócskán lopkodtak belőle. A bejgli elfogyott, még mielőtt Elepi Kőszál egy darabot is ehetett volna belőle. A temetési torra érkeznek a delizsánsz utasai. Immár Kossuth-kiflivel jóllakhat majd a basagazda, ha a cukrászmester is eljut barátjához az égben. Batykó kürtjelére felsüt a hold, most az is kifli alakú, mert félhold, mintha azt példázná, hogy csak félig sikerültek a nagyratörő tervek, a forradalom győztesnek vélt célba érése. De ez már belemagyarázás, a regény számos eseményével, kalandjaival, furcsa, de sikerült szereplőivel gazdag olvasmány marad.

„Velünk van minden magyar, aki valaha is élt”

Egy vele készült interjúban mondja ezt Fehér Béla, amikor a meghaló emberek kiröppenő lelkéről, ennek a regénybeli jelentéséről kérdezik. Azt is elmondja, hogy a paraszti hiedelmek világát akarta megeleveníteni.

Leleményes a szókincse, a szereplők beszéde olykor megfejteni való, de jobbnál jobb szavakat, mondásokat idézhetünk tőlük. Ilyen a limlomász, éltes szipornya, füllent garas, hajfodró műhely, tepsi képű muszka, vagy a szereplők beszélő neve.

A mesebelinek mondható, az utasok segítségére siető kovács mondja: „Ha találkoznak, mondja meg Kossuthnak, hogy vigyázzon, mert ha győzni tud, új zsiványok állnak a régiek helyére, de ők már nem a császárnak lopnak majd, hanem maguknak.” A zarándok szavai: „Végetek vagyon! Az ördög kikönyökölt a szemetek ablakába.” Koronka százados szerint a passzus „hamis, akár a pénzen vett szerelem”. Vödric mondása: „A rebelliót nem a kifli szülte, hanem fordítva.” Estilla csodadobozkájából időnként előpattan Füzegy, a „maradék magyar”, inkább ősmagyar, aki a Halotti beszéd nyelvén igyekszik mindent megmagyarázni.

Róla mondja a grófnő: „E csuda pórtól tán rettegnek a szellemek”. Talihó, a spekhandler, szalonnaárus a gyászhintó utasain segít, nem kis bölcsességet is ad hozzá: „Rögös időket élünk, savanyú a világ, mint az ecetes kanta. Zabkenyéren és haricskán nem lehet háborút nyerni.” Olykor vidámabb az utazás, kiváltképpen, ha a fóti kastély homlokzatára kifeszített selyemről ezt olvashatják: „Ez a zászló a szabadság zászlója,/ Aki vitéz, esküdjék hát alája/ Hír, dicsőség fénye lobog ím rajta,/ Kezet ide! Reánk vár a közhaza!”

Tanulság

Fehér Béla könyve legalább annyi napra való élvezetes olvasmány, ahány napig hőseinek utazása tart. De talán többre is, mert van úgy az ember, hogy egy-egy fejezetet kétszer is elolvas.

Kossuth, az oly sokszor heroizált népvezér, szabadsághős, nem jelenik meg a regényben. Híre, neve annál többször. Szidják is, dicsőítik is, tőle várják a szabadságot, de jó üzletnek is tartják, ha elneveznek róla egy édes süteményt. A történelem megosztó személyiségnek kezdte felfogni, tárgyilagos megítélése annál nehezebb. De megmaradt a nép ajkán a Kossuth-nóta, hiszen ő küldte a legszebb üzenetet híveinek, és ne feledjük március idusán megsütni a Kossuth-kiflit, asztalra tenni emlékeztetőnek. Talán üzenne még egyszer ’48 hőse.

Fehér Béla: Kossuthkifli – hazafias kalandregény – Magvető Könyvkiadó Budapest 2012.