2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Pontot, vesszőt nem ismerek…

  • 2011-06-17 14:58:29

Nézte a magnót, de nem kérdezte, mire való. Inkább a ház előtti padra terelte a szót, ahol jól lehet ülni s beszélgetni.

Nézte a magnót, de nem kérdezte, mire való. Inkább a ház előtti padra terelte a szót, ahol jól lehet ülni s beszélgetni. Ültünk hát oda, hogy fecsegjen a Halaság pataka a hangszalagra, csodálkozzunk a víz hangján, mielőtt a magunkét rögzítenénk.

A lélek legmélyebb fájdalmával kezdte emlékeit. A Nyíres-sarok határrész elvesztését, az állatok sokaságának hiányát – azt, amiért élni, dolgozni érdemes –, lovait s juhait sorolta legelőször. Nem álmodozott, mert az nem nyújt gyógyulást, inkább az élet valamiféle megoldást hozó átrendezésén töprengett. Különben minden beszélgetésünk alkalmával az elbeszélés központja maga az elbeszélő volt. Sorsa viszont másokhoz való viszonya révén tisztázódik előttünk. Drámaian fokozta ítéleteit, s lágy lírával mosta össze a jelent s a múltat. Arca kifejezően változott a történet hangulatától függően. Kezét botján tartotta, indulatában azt szorította, míg öklén megjelentek a kék erek. Nem tudatosan emlékezett, hanem egyszerűen nem tudott szabadulni megélt világától. Néha a meseszintből kibontakozó emberi tartalom hallatlanul drámai. Máskor teljesen balladisztikus vagy dallamokra emlékeztető. Elmesélésében sok az ismétlődés. Két gondolat tért vissza minduntalan életelvként: szabadon, nem szolgasorban élni, és a szülőföldhöz ragaszkodni (részlet az utószóból).

*

Egy öste megérkeztek a valentárok (önkéntesek). Nem katonák voltak. Egy salamási pásztor volt a vezetőjük. Pavelnek hívták. Nálunk sohasem szolgált, nem pásztorkodott. Az tudta, hogy a lovakot elvitték az oroszok, s azt mondja az uramnak, amikor öste kiszólította a házból: – Pista, a hámokot add ide nekem.

Az én uram semmibe vette a kérést. Azt felelte, hogy azokat elvitték.

– Túrót adjál akkor – erősködött Pavel.

Arra se figyelt az uram. Hát miért adott volna, mikor nem tartozunk semmivel néki. Igen ám, de az úton fel ez a Pavel azt mondta a valentároknak:

– Ezt vigyétek el, mert ez rossz ember, ez rosszul bánt a pásztoraival.

Én vártam vissza Pistát, de nemhogy öste, még másnap sem jött haza. Bévitték Ditróba, ahova a megjegyzett embereket gyűjtötték össze. Pavel csak azokat kímélte, akik adtak néki, hogy gazdagodjék.

Harmadik nap kora reggel tudtam meg, hogy az uramot a többi vádlottal viszik Hévíz felé. Azonnal indultam Hodosra, hogy az ottani románoktól kérjek véleményt róla, mivel ott es ismerték az én emberem viselkedését. Még a bíró es jól ismerte. Onnét Hévíz felé még jött vélem egy asszony, Gálpál Veronika, akinek az urát és a fiát es elvitték. Hévízen az Ormánczi pincéjébe zárták bé a foglyokat. Hajnalban vitték az embereket keresztül a hídon, mi pedig bé a komandóra. A fényképészné tudott beszélni az orosz tiszttel, aki mikor megértette, hogy miről van szó, azt mondta nekünk, hogy menjünk csak nyugodtan, mert az útban elcsapják a férfiakot. Azt mondta a tiszt, hogy csak most tudták meg, hogy ezek a foglyok nem partizánok, hanem mind bosszúból elhajtott emberek. Nekik a valentárok azt mondták, hogy a hegyekben szedték össze, és ellenségesen viselkedtek.

Én futtam szegény emberem után. A kalugerek templomához közeledtek, amikor az uram meglátott. Egy bajtársának vitte a tarisznyáját, Ádám Imrének, aki úgy le volt verve, hogy menni es alig tudott. A másik ditrói férfit karon vitték, mert a veréstől jártányi ereje nem volt már. Ezt Kósa Pistának hívták. Soknak a jobb lábbelijét elvették, azok a kapcát tekerték szorosabban, úgy jártak.

– Ne búsuljatok, mert az útban el lesztek csapva – kiáltottam olyan hangosan, hogy hallja mindenki. Azzal visszafelé indultam, mert jött egy luxusautó az orosz tiszttel. Jólelkű ember volt, felvett, és Salamásig vitt Véróval együtt. Ott elmentünk egy ismerős román emberhez, Deac Jánosnak hívták. Rendes, jóérzésű román volt, megvendégelt, és ott aludtunk.

Odahaza aggódva vártak, mert Anna az ágyban feküdt. Ötéves volt, Rózsi három, mellette ült Feri, az kilenc évet töltött. A kicsikék sírtak… Imre a ház közelében őrözte a juhokat tizennégy évesen, Péter, a tizenhét esztendős vigyázott a tanyán való gazdaságra. Ügyelt immán magára es, nehogy őt is elvinnék, mint az apját.

Ez történt 1944. november 10-én. Az uram kilenc nap múlva jött haza kék foltos testével. Igaza volt az orosznak, hogy elcsapják őköt, mert azzal engedték útnak Vécs környékén szegényeket, hogy Maniu megkegyelmezett nekik, s hazamehetnek.

(Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz. Csibi Istvánné Siklódi Márika vallomásai. Gyűjtötte, szerkesztette, az utószót írta: Horváth Arany. Második, bővített kiadás, Kolozsvár, 2011. Részlet a könyvből.)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató