2019. február 23., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A magas, sovány férfi évekig

lépcsőkben mérte az időt. Hétvégeken volt, hogy száz emeletet is megtett, felfelé rendszerint lassabban, karján a pizzás kartondobozzal, gőzölgő napi menüvel, gyorsételekkel, lefele szaladva, hiszen az autóban ott várta még megannyi kihordandó ebéd vagy éppenséggel vacsora. 

– Annak idején egy barátom szólt, hogy üresedés van a pizzázóban, ahol futárként dolgozott – kezdett bele a történetébe. – Éppen túl voltam egy sikertelen érettségi vizsgán, a hajtási jogosítványomat viszont akkor már megszereztem, így nem is volt kérdés, hogy szerencsét próbáljak-e. A nagybátyám, akit a szüleimnél is jobban szerettem, gyakran mondogatta, hogy igyekezzek megállni a saját lábamon, s ha elvégeztem az iskolát, minél hamarabb szerezzek magamnak munkát, mert akkor mindenem meglesz, amire vágyom. Elmesélte, hogy amikor annyi idős volt, mint én, hangkazettákat, később zenés és filmes CD-ket másolt rendelésre, hogy kiegészítse a gyári fizetését. Filmmásolással én is próbálkoztam, de a pizzafutári munka sokkal biztosabb, jövedelmezőbb állásnak tűnt.

– Emlékszel még az első munkanapra?

– Az amolyan próbaidőnek számított. Legelőször egy főtéri magánházba kellett kivinnem három óriáspizzát. Születésnapi rendelés volt, és a házigazda nem sajnálta a borravalót. Tíz lejjel kaptam többet a számlán feltüntetett árnál. Figyelmeztettem is az úriembert, de ő azt mondta, ennyi nekem is jár. Akkor ez nagyon feldobott, azt hittem, még sok ilyen fuvarom lesz, de hónapok múlva rá kellett jönnöm, hogy ez csak a kezdők szerencséje volt. 

– Ezek szerint nem is volt többet ilyen nagylelkű klienssel dolgod?

– Nem igazán. Egy futári fizetés mellett sokat számít a borravaló, de ezt szerintem az emberek többsége nem tudja, és ha tudná, sem érdekelné. Egy-két lej plusz, persze, mindegyre került, főleg, amikor nem volt aprópénzem visszaadni, sokan viszont ételjeggyel fizettek. Ez volt például az egyik törzsvendégünk, egy egyedülálló férfi szokása is. Miután megkapta a fizetését, két hétig tőlünk rendelte a napi menüt, amíg el nem fogytak a „bonjai”. De olyan idős emberhez is hordtam ki ebédet, aki mindig be akart hívni egy kávéra, mert az egyedüllét jobban gyötörte, mint az éhség. Néha, ha éppen nem volt még egy csomó rendelésem, le is ültem nála tíz percre. Olyankor jókat beszélgettünk. Mivel nehezen mozgott, később, amikor bizalmasabb kapcsolatba kerültünk, arra is megkért, hogy hetente kétszer vásároljak be neki. Szívesen teljesítettem a kívánságát, nemcsak azért, mert megfizette, hanem azért is, mert nagyon rokonszenves volt. Hónapokig jártam hozzá, aztán egyszer, amikor kivittem az ebédet, szólt, hogy többet ne menjek, mert másnap egy vidéki idősotthonba költözik. Azt mondta, a lányának szeretne segíteni, aki rosszul áll anyagilag, ezért eladja a lakást. Azóta sem léptem be többet abba a tömbházba, és, ha csak tehettem, a környéket is elkerültem. 

– Fizikailag mennyire volt megterhelő a pizzafutári munka?

– Én nehezen bírom a meleget, így inkább nyáron „akadtam ki” a rohangálástól, cipekedéstől. Liftezni a tízemeletes tömbházakban sem szoktam, egyszer ugyanis még gyermekkoromban áramszünet miatt negyedórára bent ragadtam a felvonóban, és azóta nem bírom a zárt, szűk helyeket. Így természetesen a kilenc-tizedikre is lépcsőztem, idővel ezt is meg lehetett szokni. Az viszont nagyon bosszantott, amikor pizzát rendelő fiatalok éppen a mi szolgáltatásunkat választották unaloműzésük eszközeként. Gyanús volt, hogy a megadott címen a sokadik csengetésre sem jönnek ajtót nyitni. Végül egy szomszéd nézett ki a folyosóra, és felvilágosított, hogy a lakás évek óta üresen áll. Azután jó ideig minden rendelésnél felmerült bennem a kérdés, hogy nincs-e szó újabb átverésről. 

– Volt még hasonlóban részed?

– Nem, szerencsére. Az még egyszer-kétszer előfordult, hogy a címzett nem tudott arról, hogy családi méretű pizza érkezik hozzá, mert a rendelés feladója meglepetésnek szánta. De olyankor az illető rendszerint előre bejött a pizzázóba, és kiegyenlítette a számlát. Egy huszonéves fiatalember például Bálint-napra küldött így ételajándékot a barátnőjének. 

– A munkaidőd hogy alakult?

– Két napot dolgoztam reggeltől estig, utána volt egy szabadnapom. A legfárasztóbb az volt, amikor a szombat és a vasárnap is rám esett, olyankor ugyanis sokkal több volt a rendelés, igaz, több borravaló is gyűlt. 

– Hat év után jöttél el a cégtől. Mi késztetett arra, hogy továbblépj?

– Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság óta a saját tengelyem körül forognék, egyszerűen belefáradtam. Régóta párkapcsolatban élek, lassan családot szeretnék, és úgy érzem, ehhez anyagilag is többre van szükség. Jelentkeztem egy külföldi munkaközvetítő cégnél, és a napokban szóltak, hogy került számomra egy csomagolói állás. Persze a kiutazásig még ezernyi formaságot el kell intézni, de addig legalább itthon vagyok, feltöltődhetem.