Mint minden év január elsején, az idén sem feledkezhettünk meg Petőfire emlékezni, hisz nem maradhatott feledésben január 1-jei, immáron 191. születési évfordulója.
Mint minden év január elsején, az idén sem feledkezhettünk meg Petőfire emlékezni, hisz nem maradhatott feledésben január 1-jei, immáron 191. születési évfordulója.
Az idei megemlékezésre két civil szervezet hívta a vásárhelyieket, beleértve tehát jómagamat is. Az egyik déli fél tizenkettőre, a másik délután fél ötre hívott.
Ha ketten hívtak, elmentem mindkettejük rendezvényére, annál is inkább, hogy a szilveszter, akárcsak a 2013-as év, soványra sikerült. Tehát kialudtam magam. Mindkét rendezvény színvonalas volt a maga nemében. Műsoraik nem mentek egymással szembe, mondhatnám, inkább kiegészítették egymást. A déli ünnepség, amelyen kizárólag idősek voltak jelen, inkább az idősekhez szóló sok komolyságot, a délutáni, amelyen már több fiatal is megjelent, frissiben kovácsolódó, a fiatalságra jellemző tüzességet próbált bevinni az ünnepségbe. Mindkettőnek ott volt a helye. De vajon külön-külön?
Milyen jó lett volna együtt látni az időseket a fiatalokkal. Milyen jó lett volna, ha a nagyszülők unokájuk kezét megfogva jöttek volna Petőfit ünnepelni. Mert Petőfi bizony nem csak a Befordultam a konyhára-t jelenti. Annál sokkal többet. Ha sikerült volna közös összefogással megcsinálni, akkor az idősek megnyugodhattak volna, hogy a teret, amit nekik sajnos nemhogy nem sikerült megtartaniuk itt, Vásárhelyen, de lássuk be, elveszítettek, ma a fiatalság próbálja mindannyiunk számára visszaszerezni. Talán így lett volna csodálatos az ünnepség.
De mi lehetett az oka annak, hogy nem tudták az időpontot egyeztetni? Hisz két civil szervezetről van szó, nem pedig politikai pártokról, akik között a cirkuszoknál, egymásra mutogatásnál, egymás becsületébe való gázolásnál egyébre nem futja.
Vagy talán ezek a politikamentességüket fennen hangoztató civil szervezetek is valójában csak valami pártkatonák? Nem hiszem, hogy egyéni ambíciók mozgatták volna a húrokat.
Pedig a hidegre fordult időben a tenyerekben taps melegedett, annak ellenére, hogy a tájba besimuló déli ünnepségen, ha a Psalmus kórus egyik tagja nem figyelmeztet, bizony a Himnuszt nem énekeljük el.
Mennyivel inkább lehetett volna ez az ünneplés egy következő lépés az egymásratalálásban, abban, hogy együttesebb dobogásra bírják a szíveket. Fel meri vállalni, bárki is legyen az, a belső megosztást? Mindenképpen nagy felelősség…
Jó lenne, ha már végre felnőne Vásárhely lakossága, jó lenne, ha felfedeznénk a másikban a testvért, hogy ne külön, de együtt, egymást féltve tudjunk minden alkalommal áldást kérni úgy, ahogy szent karácsony estéjén a kövesdombi katolikus templomban György Tibor plébános fiataljai derűsen énekelve tették, szívvel-lélekkel: ,,Ha elmúlik majd a karácsony,/ Te akkor is maradj velünk,/ Míg élünk, ezt a kis családot,/ Szeresd és áldjad, Istenünk”.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
