Felhívták a figyelmemet egy cikkre. (Sorozatra, folyamra, bizonyítási kényszerből kihajtott, rovásjelekkel telefaragott üzenőbotra.)
Felhívták a figyelmemet egy cikkre. (Sorozatra, folyamra, bizonyítási kényszerből kihajtott, rovásjelekkel telefaragott üzenőbotra.) Nagyon aktuális, hiszen a héten lesz Petőfi halálának 165. évfordulója. Vagy fogalmazzak úgy: az elvesztett fehéregyházi csata 165 éve esett meg. Petőfi, az ember, ekkor veszett végképp a szemünk elől.
Kerek vagy nem kerek évforduló, döntsék el az ünnepségszervezők, a hivatásos memóriagondozók. Tény, hogy Petőfi sorsa nem teljes, és nem kerek egész azok előtt, akiknek fáj, hogy a költő apja rác volt, az anyja a tót parasztok ivadéka, s az is zavaró, hogy 165 éve hiába keresik – bár olykor fel-felsikoltanak a fehéregyházi síkon vagy a közeli/távolabbi (Szibéria, Bargizin) dombok alján, hogy meglelték a költő földi maradványait – sírját. Nem, nem tudnak ebbe belenyugodni.
Huszonöt évvel ezelőtt mondotta két irodalomtörténész, Petőfi-imádó derék magyar, hogy Petőfi sírjának holléte, felkutatása és újratemetése mindig akkor szokott felbukkanni a magyar közvélemény gyepűin belül, de eléggé marginálisan, amikor a nemzet válságos órákat él át, amikor a történelem fordulóponthoz ér. Ilyenkor a sorstól pótvigaszként Petőfi sírját, csontját kérik, keresik, kerestetik fantaszták, rajongók, táltosok, nyughatatlanok, váteszek és nekrológusok.
Huszonöt éve Morvay Ferenc, a kazánkovács aztán áttörést erőszakolt ki csontváz-ügyben, ami azonban teljes kudarcba fulladt. Az MTA, a legfőbb tudományos fórum, Patrubány Miklós számítógép-konstruktőr és a Magyarok Világszövetségének kegyvesztett elnöke (aki a szervezetet tartós mélyrepülésbe vitte, és folyton vakrandit beszél meg a tudománytalansággal) állítása szerint az MTA a szabadkőművesek gyülekezete (olyan testület, amelynek a demo- és technokrata Négypénz Miklós soha nem lehet tagja, ugyanis eljátszotta ezt a lehetőséget, amikor a kibernetikát felcserélte a kevernetikával), s következetesen, makacsul elutasítja Petőfi hamvainak azonosítását, hazahozatalát. Mindent meghamisít...
Legújabban – én csak most szereztem róla tudomást – azt derítette föl, hogy a szabadkőműves hallgatásba menekült agg és ádáz akadémikusok előtt már legalább 120 vagy több éve ismeretes Széchenyi István egyik naplójegyzete – kései, elharapott, három ponttal felfüggesztett mondata, melyben Patrubány szerint Széchenyi István elismeri, hogy ő lenne Petőfi Sándor apja és lelkiismeret-furdalást érez, mert elhanyagolta volt kedvesének, Hruz Máriának sorsát, nem segítette őt eléggé. Ugyanakkor bizonyításul azt feltételezi, hogy Petrovics mészáros bácsi tajdag ember volt, aki a maga erejéből soha nem tollasodott volna meg, ha Széchenyi a háttérből nem támogatja anyagilag, kérés nélkül is, vissza nem térítendő devizahitelekkel. (Akkoriban ugyanis még mi is devizában utaztunk.) Petrovics bácsi csecsemő fiát vonakodott magáénak elismerni, egy szomszéd mészárosra gyanakodott. Pfuj!
Azt kezdeményezi végezetül P. M, hogy július 31-én magyar állami segédlettel ünnepélyesen temettessenek el a költő hamvai a haza földjén, honi rögbe. Nem világos, hová is képzelte a sírt, talán Budapestre, az Akadémia kertjébe, Fehéregyházára, Kiskőrösre és arra a néhány tucat helyre a „két magyar hazában", ahol Sándorunk rövid élete alatt megfordult. (Szibéria kizárva, az még/már nem a haza földje.)
Az efféle gyermeteg képzelgések és kételyek sorában nem Petőfi az első. Már a középkorban felmerült Hunyadi János eredetének királyi vérből való származtatása, hogy Zsigmond király és német-római császár lett volna atyja, ki teherbe ejtette a határszélen hajladozó és domború hívogató idomokkal rendelkező Morzsinai Erzsébetet (szoknya)vadászat közben. Ugyanilyen logika mentén újabbakat találhatunk ki könnyűszerrel, csak arra ügyeljünk, hogy az időkoordináták stimmeljenek!
P.M. négypénzt érő híveivel idén januárban már volt szerencsém találkozni. Lapozd fel, olvasó, a Népújság elektronikus memóriáját, megleled. Erről tehát ennyit.
Egyebekben nekünk Petőfi úgy kell, ahogyan az irodalom- és köztörténet, az emlékezet, a kortársak emlékezete rögzítette, nekünk úgy kell Petőfi, mint egy falat kenyér.
