Téli fényeit részben már levetette ottjártunkkor Budapest, csupán a bevásárlóközpontok, bankok, szállodák karácsonyfái, óriásgömbös dekorációi és persze a Váci utca emlékeztetett a nemrég múlt ünnepre. A zárt és nyílt tereket átjáró hangok is hétköznapiak voltak. Párat belőlük akaratlanul is elcsíptem, hazahoztam.
A Lehel téri megállóban réveteg tekintetű, sovány fiatalember esik be a 3-as metró egyik fülkéjébe. Nagydarab, hosszú hajú nő követi. A férfi kisebb fémdobozt tart a kezében, szipkaféle emelkedik ki belőle. A szájához emeli.
– Szállj le! – mordul rá egy kigyúrt férfi a közeli ülésről. A fiatal ránéz, nem reagál.
– Szállj le! – ismétli emeltebb hangon a kigyúrt. – Itt vannak a gyerekek! (Valószínűleg a fiamra gondolhat, rajta kívül ugyanis más kiskorú nincs a fülkében.) A fiatalember tekintete elidőzik a marcona férfi arcán, mintha próbálná megérteni, mit is akar tőle. Ekkor a nő határozott mozdulattal eléje lép, hatalmas kabátjával szinte teljesen eltakarja, és miközben átveszi tőle a szipkás dobozt, önkéntes testőrünknek gesztikulál (mond is valamit, de azt a jelenet döbbenetében nem hallom). A szerelvény végre robogni kezd. A nő vézna sorstársa előtt tornyosulva tüntetőleg szippant párat a közös tulajdonból, majd kabátja ujjába rejti, és holdon járó tekintettel merül el a semmi ígéretében.
*
Virtuális kalandok földjén járunk, vagány, segítőkész fiatalok a „gyarmatosítók”. Ilyenkor, ünnepek után nagy a nyüzsgés, barátaik, ismerőseik számára ugyanis gyakran egy-két órás játékidőt csempésznek a karácsonyfa alá a tizen-, huszonévesek, és az ajándékba kapott foglalásokat ebben az időszakban érvényesítik a fiatalok. A sosem volt világ kalandjaira azonban az idősebb korosztály is vevő – győződöm meg hamarosan, amikor egy elegáns, szemüveges úriember – jó harmincas – lép be az ajtón.
– A kolléganőm is mindjárt jön. Valami könnyebb játékot szeretnénk, olyat, ami a spontán reakciókon alapszik – magyarázza. A következő pillanatban karcsú, ápolt nő áll meg mellette.
– Képzeld, új főnököm van! – újságolja a férfinak (aki ezek szerint csak „exkolléga”, de biztonságos „munkatársi” minőségét megőrizte a nő iránt, hogy alkalmuk legyen még találkozni). – Ez már a negyedik vezetőségváltás. De az előléptetésemről még mindig semmi hír. Tizenöt év munkatapasztalat után, egy tizenhét fős „teamnek” az élén ugyanabban a beosztásban, ugyanannyi pénzért dolgozom. Ez nekem k…-ra nem felel meg. Szóltam is, hogy tisztázzák a szerepemet, különben továbblépek.
– Tökéletesen igazad van – bólogat lovagiasan a férfi. A klub működtetői közben a többi vendégnek segítenek, de már szívesen játékba „helyeznék” az újonnan érkezetteket is, az idő ugyanis telik, és hamarosan újabb foglalásoknak kell eleget tenni. A nő azonban még hosszú percekig ecseteli méltatlan helyzetét, a férfi pedig minden mozdulatával biztosítja együttérzéséről. Végre aztán eszükbe jut, miért jöttek, választanak a klub játékkínálatából. A nő, mielőtt feltenné az új dimenziókba röpítő VR-szemüveget, belép a mosdóba. A férfi már a virtuális világ küszöbén áll, és a következő percek izgalmaira készülve, könyökét behajlítva rágja mutatóujja ápolt körmét.
*
Fürtökben emelkedik, ereszkedik a tömeg a város egyik legnagyobb bevásárlóközpontjának mozgólépcsőjén. Az egymást érő boltokban nincs tolongás, az étkezdékben viszont csak ritkán szabadul fel egy-egy asztal. Két tizenhat-tizenhét év körüli lány éppen nagy adag kínai ínyencséggel birkózik.
– Pedig azt hittem, éhes vagyok – jegyzi meg a szőke komolyan, aztán barna hajú barátnőjére néz. – A felénél cserélünk?
– Persze – érkezik a megnyugtató válasz. – És, ami marad, hazavisszük.
Később a szőke a barátjáról beszél.
– Amikor mesélek neki valamit, és azt mondja a végén: „Aha, na, ez jó”, vagy „Na, király”, akkor tuti nem figyelt. Van, hogy udvariasan nevet, én meg szólok neki, hogy ez nem is volt vicces. Meg kell mondani neki, hogy mikor mit érezzen.
– Te szoktad a metrón figyelni az embereket? – vált témát a barna. – Én gyakran úgy teszek, mintha olvasnék vagy a telefonomat bámulnám, közben meg felmérem a terepet.
– Szerintem ezzel mindenki így van – jegyzi meg a szőke. – Én is. Kivéve, mikor tényleg telefonozok.
Később az apjáról mesél.
– Egyik este akkorát kacagtam... Apunak vörösbor volt a poharában, aztán csak látom, hogy tölti rá a fehéret. Mondom neki, „de apu, te másfajtát ittál”. Ő meg a világ legtermészetesebb hangján: „És akkor mi van?” Egyszerre volt undorító és vicces. Persze, így elmesélve, lehet, nem az.
– Hát nem. De azért nevetek egyet udvariasan, mint a pasid – kuncog a barna. Mindketten felkacagnak. Az óriási plázafenyő helyén újra szökőkút spriccel. Hangja, akárcsak a lányoké, azt jelzi: előbb-utóbb elindul felénk a tavasz.
