Passz
2012-02-24 15:14:23
- Bölöni Domokos
Miklósiék váltig csodálkoztak, miként került oda: egyszer csak ott ült a szoba közepén a kisebbik fotelben. Ki felejtette el bezárni az ajtót? Miklósi éppen szunyókált a nagyobbikban, Miklósiné a konyhában vacakolt, mint rendesen.
Miklósiék váltig csodálkoztak, miként került oda: egyszer csak ott ült a szoba közepén a kisebbik fotelben. Ki felejtette el bezárni az ajtót? Miklósi éppen szunyókált a nagyobbikban, Miklósiné a konyhában vacakolt, mint rendesen. És amikor Miklósi kinyitja a szemét, ott vigyorog rá az öreg. Szerette volna megkérdezni, hogy „Hát maga?”, de csak hápogott, nem jött ki hang a száján.
A hívatlan vendég sem igyekezett eloszlatni a homályt. Miklósiné kezéből kiesett a tálca, elfolyt a szőnyegen a késő délutáni, kora esti drága jó kávé. Kár a foltért is, de kár a kávéért!... Mert ma már csak teát isznak, hiszen spórolni kell. Miklósi svájci frankra váltja a nyugdíját, olyan ország az, hogy akkor is megmarad, ha körülötte minden elsüllyed, ugyanis mindenki oda viszi a szerzeményét. Miklósiné kártyára kapja a pénzét, abból gazdálkodnak igencsak fukarul.
A vendég – meglehetősen öltözött, Miklósinál alig pár évvel idősebb férfi – igyekezett mosolyogni, közben valamiket motyogott, de fogatlan szája mindig másfelé vitte a szavak értelmét, hiába figyelték, nem sikerült megérteni. Bocsánatkérő tekintetében valami égszínkék megtörtség jelezte csupán, hogy sokat szenvedhetett, és retteg a megveretéstől.
Miklósiné hideg teával, bolti kaláccsal kínálta. Majszolgatta, kortyolt rá, aztán valahogy mégis kibökött egy értelmes mondatot. – Naa... naabátyi vajok.
Miklósiék elképedtek. Legjobb tudásuk szerint az összes nagybácsi el van már temetve. Ez pedig nem amerikainak néz ki, hogy örökölni lehetne tőle. A vendég közben hosszas magyarázatba fogott, mind kevesebb értelemmel, végül izegni-mozogni kezdett, mint akire rájött a pisilhetnék. Az asszonynak mentőötlete támadt. Lehámozta róla a nagykabátot, a zakóját is, és a fürdőszoba felé terelgette. – Erre tessék, itt könnyíthet magán – mondta kedvesen, s közben intett az urának: – Hallám, nézd má’ meg, Gyula, van-e nála útlevél vaj’ valami.
Hát nem volt.
Ekkor viszont Gyulának gyúlt ki a homloklebenye. Amint kijött az öreg (mellesleg nem magától jött ki, ott ácsorgott a kagyló előtt, vigyorgott a tükörképének, láthatóan nem tudott mit kezdeni magával, Miklósiné a könyökénél fogva rángatta vissza), Gyula feladta rá a zakót, a nagykabátot, jöjjön, levegőzzünk egyet, ajánlotta huncut kacsintással, és már bent sem voltak. Miklósiné – szokott rutinjával – kitakarított, és a kivételes helyzetre való tekintettel újabb kávét készített. Úgy várta az ő okos urát (de nem parancsolóját).
Gyula két emelettel vitte lejjeb a nagybácsit, amint kiléptek a liftből, fél kézzel az ajtaját tartva nyomta meg a Bernáték csengőjét, s mire azok kinyitották, a lift már vissza is jött vele a nyolcadikra.
Hallgatózva figyelték, mi történik Bernátéknál. Hát jó ideig csak a nagy semmi.
De aztán nicsak, a Marin bá kocsmája előtt, a garázsoknál megjelenik két alak az akkor még enyhe hófúvásban. Bernát, a maga kétméteres termetével és a nagybácsi. Kihozza Bernát a kocsit, beülteti az öreget, viszi, viszi, vajon hová viszi.
Hát ennek több esze van, mint a svéd akadémiának, nevetett Miklósi Gyula. Kivételesen két cukorral itta az új kafét. Miklósiné azonban aggódni kezdett. – Mi van, ha mégis a mi rokonunk? – töprengett. – És mi csak úgy átpasszoljuk a hülye mészárosnak.
A mészáros sokáig nem tért vissza, de a nyolcórás film előtt mégis. Ebben a blokkban nyolc órakor nem illik szomszédolni, minden teremtett lélek a folytatásos szappant nézi. Mind ugyanazt, kivétel a kilencediken a zenetanárnő, akinek állandóan kornyikálnak a kölykei, az egy vágnerina.
Kilenckor átjött Burján Mircsa, hogy nem-e járt ide egy ilyen s ilyen idegen.
A leírás pontos volt, ennek ellenére derekasan letagadták.
– Miért, kid neked a keresett személy? – Ilyen hivatalosan fogalmazott Miklósi.
– Hát a nagybátyám, az öregek házából. Elfagytak a vezetékek, megszűnt a fűtés, telefonáltak, hogy érkezik, fogadnám be néhány napra. Emberek vagyunk, nem?
Mondta Burján Mircsa.
Bizony, bizony, sóhajtották Miklósiék.
A tízórás hírekben mutatták a Kisállomást, egyik behavazott padján kihűlt alakot találtak.
Miklósiék csak igen későn, hajnali fél három körül aludtak el. Nem jó kora este kávézni ebben a korban.
Rá kellene térni az ötórai teára.
