Párnák
2017-11-07 14:18:52
- Nagy Székely Ildikó
Hatalmas mosolya mindig feltűnt az ajtóban becsengetés előtt. A szakközépiskola épületében helyett kapott általános iskolások egyikét, azt az ötödikest várta, aki – a többségtől eltérően – szívesen szóba állt vele.
Hatalmas mosolya mindig feltűnt az ajtóban becsengetés előtt. A szakközépiskola épületében helyett kapott általános iskolások egyikét, azt az ötödikest várta, aki – a többségtől eltérően – szívesen szóba állt vele. A kisebb fiú néha késett, de ő akkor sem mozdult a bejárattól, ha már elmúlt nyolc óra. Amikor megérkezett, kezet fogtak, aztán indult mindenki a saját tanterme felé. Régóta figyeltem ezeket a félperces találkozásokat, de jelentőségüket nem igazán értettem. Kíváncsivá tett az ismétlődő jelenet, mégis sokáig nehezemre esett megszólítani a pattanásos arcú kamaszt. Talán mindenkibe belekapaszkodó tekintetétől féltem. Végül mégis rászántam magam a közeledésre.
– Az osztálytársaimmal sohasem talált a szó, mindig is furának tartottak – vágott bele történetébe a fiú, miközben arcán, mintha ráfestették volna, árnyalatnyit sem változott a mosoly.
– Mit gondolsz, miért? – firtattam.
– Pontosan nem tudom. Szerintem már az elején megérezték, hogy más vagyok, mint ők. Nincsenek olyan menő cuccaim, mint nekik, nem is igazán érdekel a divat, fodrászhoz sem járok. Sokak szerint „gáz”, hogy még a cigit sem próbáltam ki. Meg az is, hogy verekedni sem tudok, ha belém kötnek, inkább félrehúzódom. Régebb sokat ugrattak, mostanában inkább levegőnek néznek. Már nem vagyok olyan érdekes nekik, azt hiszem.
– Hogy ugrattak? – szóltam közbe.
– Volt, hogy eldugták a táskám a mosdóban, lökdöstek, csúfoltak, amiért lassabban beszélek, mint ők. Az is előfordult, hogy az egyik lánynak az osztályból szerelmes levelet írtak a nevemben, aztán levideózták a reakcióját. Kezdetben nagyon zavart a viselkedésük, de aztán megszoktam, és számba sem vettem őket. Akkor kezdtek leszállni rólam.
– Hányadikos vagy?
– Tizenkettedikes. Szabászatot tanulok. Megmutassam, miket készítek? – csillant fel a tekintete, aztán elővette a telefonját. Pár másodperces keresgélés után színes díszpárnákról készült fotókat mutatott. Egyik képet a másik után kattintotta elém, izgatott gyorsasággal, mint aki egyszerre szeretne mindent elém tárni. – Nagyon szeretek varrni, különösen ilyen párnákat, és praktikán (sz. m.: gyakorlaton) gyakran van is rá lehetőség. Remélem, felnőttkoromban is ezt fogom csinálni – tette hozzá rejtett büszkeséggel.
– Itt laksz a városban? – kérdeztem később.
– Igen, a nevelőszüleimnél. Édesanyám pár éve meghalt, apám még kiskoromban lelépett. Őt meg sem ismerném, ha szembemennék vele az utcán. A mostani szüleim szerencsére jó fejek. Nincs saját gyermekük, de velem nagyon türelmesek, sosem kiabálnak. A mobiltelefonomat is tőlük kaptam a születésnapomra. Mindig nálam van a telefon, szüneten elő is szoktam venni. A kicsi barátomnak is mindig odaadom, hogy játszodjon vele.
– Hogy ismerkedtetek meg?
– Régebb, még a tanév elején odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy leszünk-e barátok. Ilyent azelőtt sosem tettem, mert féltem a visszautasítástól. Ő viszont nem küldött el, csak annyit mondott, hogy oké, aztán elkezdtünk beszélgetni. Még aznap több osztálytársa is szóba állt velem, „menőző” kissrácok, akik addig nyilvánosan röhögtek rajtam, és haverkodni kezdtek velem. Azóta nem vagyok annyira magányos.
– Mivel töltöd a szabadidődet?
– Videókat nézek a telefonomon, és zenét hallgatok. Olvasni is szoktam a netről mindenféle érdekességet. Facebook-oldalam is van. Nem tudom, miért, de ott sokkal könnyebb barátokat találni. A párnáimról készült fotókat is mind feltettem az internetre. Jó páran „lájkolták” (sz.m.: kedvelték), még felnőttek is. Olyanok, akik nincsenek az ismeretségi körömben.
– Van legnagyobb kívánságod?
– Ezen még sosem gondolkoztam, de azt hiszem, nekem csak kicsi kívánságaim vannak. Annak örülök, ha jó az idő, és ha van kivel szót váltani. Amikor egyedül érzem magam, a párnáimmal beszélgetek. Néha mintha válaszolnának is, megvigasztalnak, megnyugtatnak. Biztosan ezért nem szoktam soha rosszakat álmodni.
