Pápalátott gondolatok

Jártam már Csíksomlyón pünkösdi zarándoklaton. Végigkísértük a gyimesi csángókat, amint átvonulnak a hágón. Felejthetetlen, örök emlék marad az, ahogyan a százezres tömeg az áhítat előtt, alatt és után fegyelmezetten együtt volt. Megerősített erkölcsileg, magyarságomban. 

Amint megtudtam, hogy Ferenc pápa Csíksomlyóra is eljön, éreztem, hogy ott kell lennem. Mert ez ráadás mindarra, amit korábban Csíksomlyó jelentett nekem. És vállaltam mindazt a „kálváriát”, amit azok a hívek is, akik éjjel indultak útnak, a zuhogó esőben vonultak fel a hegyre, és álltak, fáztak, órákat várva arra, hogy megjöjjön a pápa. Voltak, akik az igen szigorú biztonsági intézkedéseket túlzónak tartották. S valóban az volt azok számára, akik még nem vettek részt ilyen vagy ehhez hasonló nagyságrendű eseményen. Tudni kell, hogy a (mindenkori) pápa a világ egyik legvédettebb személyisége. A mai felbolydult világban van ok az aggodalomra. És volt precedens a végletekig menő fanatizmusra is, például amikor Ali Agca a Szent Péter téren rálőtt II. János Pál pápára. Védelmi szempontból az erdővel övezett csíksomlyói nyereg megemelt rizikófaktorú övezet. És ennek megfelelően látták el feladatukat az őrző-védő egységek. A szigor ellenére, aki ott járt, tapasztalhatta, hogy míg hajnalban az első érkezőket tüzetesebben megvizsgálták, addig később, a zuhogó eső miatt felhagytak a szigorral. Bár ezáltal, meggyőződésem, nem lazultak a biztonsági előírások.

A sajtó munkatársainak is igen szigorú feltételeket szabtak, ami ilyenkor normális. Az államelnöki hivatal előre közölte a sajtó munkatársaival azokat a szabályokat, amelyeket be kellett tartani. A számunkra felállított pódiumon kellett helyet foglalnunk, a szűkösnek bizonyult sajtósátorban vártuk őszentségét. Kifogásolni lehet, hogy kevés volt a hely, és a pódium fölé nem húztak tetőt, de igazából ez, egy-két bukaresti kollégától eltekintve, senkit sem zavart. Az sem igaz, hogy a pápát kísérő külföldi újságírók érkezése után a hazaiak el kellett hagyják a sátrat. Sőt, a vatikáni sajtónak fenntartott helyet is közösen foglaltuk el, és mindenki az ilyenkor megszokott zsúfolt téren próbálta elkészíteni a legjobb felvételt. A biztonságiak részéről egy kommunikátor is a rendelkezésünkre állt, aki közölte, hogy hova lehet állni, menni. A szabályokat a hazai biztonságiak (SPP) mellett a vatikáni gárda diktálta. Közülük mintegy 70-en jöttek el, és minden helyszínért más osztagok feleltek. A pápa jelenlétében a szigorúan kijelölt helyet nem volt szabad elhagyni, azok a kollégák, akik – egy különengedély birtokában – közelebb kerülhettek őszentségéhez, el sem mozdulhattak a számunkra kijelölt helyről. A pápát kizárólag saját fotósa, kamerása kísérhette mindenhova.

Mindezek ellenére – tisztes távolságból – sokan örökítették meg zavartalanul a pápát, s talán legtöbben azon zarándokok közül, akik a pápamobillal körbejárt útvonalon a kerítés mellett álltak. Mert a pápalátogatás egyik célja pontosan az, hogy őszentsége jelenléte, közelsége is közvetítse azt az üzenetet, amelyet romániai látogatása során többször is megfogalmazott. A mindenféle politikai és egyéb szándékú megközelítés mellett ne felejtsük el, hogy a csíksomlyói látogatás vallási zarándoklat volt, amely elsősorban a híveknek szólt. Emellett pedig nyilvánvalóan a „világiakhoz” is intézett néhány szót, amit ki-ki a maga meglátása, politikai beállítottsága vagy más szempontok szerint elemezhet, magáévá tehet. A pápa látogatásának jelmondata: „Járjunk együtt az úton”. Csíksomlyón felolvasott homíliájában a román és a magyar nép közeledéséről beszélt. És ez nem csak nekünk, magyaroknak szólt. Talán sokak számára a legfontosabb üzenete így szólt: „Zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár, és nem odázhatjuk el. Zarándokolni annyit jelent, hogy hiszünk az Úrban, aki hozzánk jön és közöttünk van, előmozdítva és ösztönözve a szolidaritást, a testvériséget, a jó utáni vágyat, az igazságot és az igazságosságot.” 

Ez megfontolandó gondolat, ami számomra azt jelenti, hogy ideje már levetkőzni a múlt sebeit, és ne a kisebbségi lét önsanyargató, önsajnáló, viktimizáló szemszögéből keressük az önmegvalósítás útját saját magunknak és a közösségünknek itt, Erdélyben. Persze nem szabad szemet hunynunk az olyan túlbuzgó hatósági intézkedések fölött, mint az, ahogyan letakarták a pápa miseruháján a magyar feliratot. Ez is talán annak a provokációnak a része, amiben részünk van az utóbbi években. 

A pápa számomra talán azt is sugallta, hogy ezen (is) túl kell lépnünk. A hamis elveken, önös érdekeken alapuló, egymás ellen szító gondolatok, érzések nem visznek előre. Valamikor 1989 előtt létezett a nyomor szolidaritása. Ami azt jelentette, hogy a nélkülözésben, a hiányban tudtunk egymáson segíteni, románok és magyarok. És ez abban nyilvánult meg, hogy ha valakinek elfogyott a rációra kapott tojása vagy étolaja, kért a román szomszédtól. Valószínűleg ez volt az a bizonyos testvériség, ami most egyre ritkábban nyilvánul meg más helyzetekben.

A „jó utáni vágyat, az igazságot és az igazságosságot” s ennek keresését minden bizonnyal ma a legjobban a román politikusoknak (és nem csak) kell megfontolniuk, amikor érezhetően eltávolodtak mindattól, ami valamikor meghatározta társadalmunkat. Ha nem járunk együtt a (közös) jó érdekében, mindannyian veszítünk. Ennél világosabban a szentatya nem üzenhetett ott, Csíksomlyón egyháziaknak és világiaknak egyaránt. És azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a szervezőknek, a vendéglátóknak is volt üzenetük. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek tisztán és világosan megfogalmazta, hogy Erdélyben van négy katolikus püspökség, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem csak a pápának. A világ láthatta és hallhatta, hogy elhangzott a magyar és a székely himnusz, és a hivatalos román szimbólumok mellett ott voltak a magyar, székely védjegyek is. És ott voltak a zarándokok, akik a mise alatt olyan csendben tudtak imádkozni, hogy a madárcsicsergés is hallatszott. Ezt mindannyian üzentük, a biztonsági intézkedéseken, a (román) állami szervek aggodalmán túl. 

A pápa őszinte örömmel vett részt a misén, és jött el Csíksomlyóra. Ezt tanúsíthatják azok is, akik az őt fogadó Jakab Antal Házban közelebb kerültek hozzá. (A nyeregben tartott mise után fáradtsága ellenére közvetlenül társalgott, viccelt környezetével, és még azt is mondta: milyen kár, hogy nem a Barcelona jutott be a Bajnokok Ligája döntőjébe, ahol kedvenc focistáját, Messit láthatta volna játszani…) Mivel gépkocsival utazott többet, láthatta és megcsodálhatta Erdély szépségét, aminek hangot is adott hazafelé menet a repülőn. S az is fontos üzenet (lehet) számunkra, hogy ez elhangzott. Ideje volna végre közösen azon gondolkodni, hogy miként lehetne kiaknázni ezt a lehetőséget mindannyiunk hasznára, örömére. „Járjunk együtt az úton!”