Páll Lajos: Ballada november-éjszakáról
(Dávid Ferenc emlékére)
Így volt bizony, Déva várán
másodszor ült trónt a sátán.
November kint törvényt vacog,
fogy a hit az agy-marékban,
keserűen megnyugodva
háta mögött asszonyhangot
vélt hallani az ősz próféta.
– Megfáradtál, én rokonom?
Azért jöttem utad elé –
szólt a kövek lelke halkan,
jó Kőműves Kelemenné.
– Várnak rád, mint reám vártak
romlásukba bomlott falak,
urad-híved vet a tűzbe,
s országromlásba kavarnak.
Ne bánd, nincs mit, régi nóta,
sas lábára vétekgyűrű,
nincs egy fal a Maros partján
átoktalan büszkeségű.
Nagy itt az ár az ezüstért,
emlékükkel kötő holtak,
bűneikért nem elég már
Krisztusunk sem megváltónak.
Nem volt föld még álmatlanabb,
sem tobzódóbb reményében,
be elfordította arcát
rólunk az egy igaz Isten.
Mégis mint kit örvény kerget,
indulj mélynek, nagy tűzkerék,
kihunysz, de hidd, örök a fal,
mibe hamvadat keverték. –
Halkult a hang, hajnalodott,
Kelemenné szépen, gyöngén
nézte magát a próféta
lassan hűlő szeme tükrén.
Akkor éjjel Erdély-hosszat
bokáztak az akasztottak.
