Pálfy Hunor emlékére

A szellemi örökkévalóságba távozó, közel kilencven esztendőt megélt Kányádi Sándor hamvainak az anyaföldbe elhelyzésével egy időben bizonyosodott be a megdöbbentő és hihetetlen hír: ugyanazon a napon Hunor hajnalhasadtakor szörnyethalt a vasúti síneken. Szülei, rokonai, barátai, munkatársai, szerettei napok óta magukkal vonszolják az ólomsúlyú kérdést: miért következett be a tragédia, hogyan történt meg az, aminek legfeljebb egy a millióhoz az esélye? A Fennvalóval mégsem perlekedhetünk, a sorsot nem tagadhatjuk meg, és a lelkiismeretünket is hiába tesszük próbára. A feltételes mód keresése mit sem változtat a szomorú híren, a fájdalmas hiányérzeten. Inkább arra gondolhatunk, hogy Hunor nem szenvedett, és ma már az angyalokkal beszélget. 

Annál nehezebb a hátramaradottaknak. Mert bár a földi élet mindenkori rendje a halál, harmincegy évesen távozni mégiscsak természetellenes. Hiszen általában a fiak búcsúznak el édesapjuktól, és békeidőben mégiscsak ritka, hogy az anyák temetik el fiaikat. Az egyetlen gyermek elvesztése pótolhatatlan űrt hagy maga után. Mégis: ami nem öl meg, az megerősít. Az egykor megszületett és egészségnek örvendő élet áldása az elmúlás pillanatában is megmarad, amennyiben emléke mindörökre táplál. Ha a vonatfütty hallatán, a vasúti sínek között átkelve, a tragédia színhe-lyére tekintve életünk őrangyalára találhatunk.

Hiszem, hogy nincs értelmetlen elmúlás. Hunor a mai világ szokásrendjének, a fiatalok szabadelvű életmódjának és fesztiválozásának az áldozata, a társadalom halottja, és barátainak, kortársainak, fesztiválozó társadalmunknak üzen. Arra figyelmeztet, hogy az élet felpörgetése olyan mélyzuhanásba vezethet, amely valami nagy-nagy sötétségbe torkollhat. Ehelyett tartsuk és tartassuk be a határokat, ne keressük a más világot, és adjunk értelmet és életet az életnek!

Ábrám Zoltán