Fontos és szükségszerű lépés volt
az óvodai oktatás kötelezővé tétele. A közoktatási törvény módosítását – az RMDSZ kezdeményezésére – hétfőn döntő szervként szavazta meg a szenátus. 2020-tól kötelező lesz kijárni a nagycsoportot, onnan kerülhet előkészítő osztályba a hatéves gyermek. A következő években 2030-ig mindhárom csoport kötelezővé válik. Bár közismert, hogy a szocializáció, az ügyesség, a készségek fejlesztése terén mennyire fontos, hogy minél kisebb kortól kezdődjön meg a gyermekek intézményes nevelése, bizonyos településeken, így a fővárosban például a meglévő óvodák nem képesek befogadni a gyermekeket, feltételezhetően ezért – no meg anyagi okokból – tolták ki tíz évre a határidőt. Míg a magyar szülők számára természetes, hogy hároméves kortól óvodába küldik a gyermeket, a roma lakosság körében ez nem jelent osztatlan sikert, amit feltehetően az iskolapénz fog némiképpen ellensúlyozni.
A korai nevelés szempontjából viszont rendkívül fontos a kötelező óvodai oktatás, mivel lehetővé teszi a fogyatékkal született gyermekek intézményes számba vételét és korai fejlesztését. A magyar kormány által támogatott óvodaprogram pedig a korszerű, esztétikus körülmények, környezet kialakítását biztosítja.
Nem tartom ennyire kedvezőnek a 12 osztály kötelezővé tételét. Azokkal a diákokkal, akik szerényebb szellemi képességeik birtokában nem találják meg a helyüket a szakoktatásban, kérdés, hogy mit tud kezdeni a középiskola. Ahogy az elmúlt évek során bevezetett többszöri újrakezdések bizonyították, semmit vagy majdnem semmit. Ráadásul zavarni fogják társaikat a tanulásban, többet járnak majd az iskola mellé, mint annak osztálytermeibe, nem a jó irányba csábítva el azokat, aki mellettük bukdácsolnak a középiskola padjaiban. Ez is a tisztségben levő miniszter asszony rögeszméi közé tartozik. Egykoron a 13. osztályt is bevezette, hogy a szakközépiskolai oktatást végző diákok a választott mesterség elsajátítása mellett eljussanak az érettségiig, de terve nem sokáig maradt életképes. Viszont ma is borsódzik a hátam, amikor arra gondolok, hogy a községközpontokban létrehozott IX–X. osztályokba 18 éves korig minden fiatalt beiskoláztak. Iskolás módszerekkel őket tanítani, aki közül néhányan már a börtönt is megjárták, másoknak családjuk, gyermekeik voltak, falra hányt borsót jelent.
Ha elgondoljuk, hogy például a 2016–17-es évben végzett 120.000 diákból 30.000 az érettségi felé sem ment, előre lehet látni a 2020 utáni statisztikákat.
Ezért várom az időt, amikor a romániai oktatásügyet az ország helyzetéhez, a diákság összetételéhez, az itt élő népcsoportok szokásaihoz igazítják, és nem idegen kabátot akarnak mindenkire ráerőszakolni.
