Otthontalan melegedők félszigetén

Villanyoltás előtt a marosvásárhelyi hajléktalanszállón

Mínusz 10–12 fokban igazi rémálom a szabadban éjszakázni. A marosvásárhelyi Rozmaring utcai szociális központban ilyenkor a megszokottnál rendszerint több hajléktalan keres menedéket, és a bebocsátást kérők nagy hidegben egész napra maradhatnak. Esti terepszemlénken ebbe a különös, homályos életszilánkokat egybegyűjtő világba próbáltunk bepillantást nyerni.

A marosvásárhelyi önkormányzat szociális igazgatóságának alárendeltségébe tartozó éjjeli menedékhelyen évekkel ezelőtt bentlakásos rendszer is működött, 2019-től azonban kizárólag hajléktalanszállóként üzemel – tudtuk meg Székely Istvántól, a központ igazgatójától. 

Nagy hidegben senkit nem küldenek el

– Tegnap (sz. m. szerdán) 37-en töltötték itt az éjszakát. Amikor nincs fagypont alatti vagy azt megközelítő hőmérséklet, átlagban 25-30 személy veszi igénybe a szolgáltatást. A menedékhely egyébként mintegy száz személy befogadására alkalmas – tájékoztatott az igazgató, akitől arról is érdeklődtünk, hogy ennivalót kapnak-e a betérők.

– Az étkeztetést nem foglalja magába a szolgáltatás, de egyesületektől, egyházközségektől és magánszemélyektől gyakran érkezik hozzánk ilyen adomány, amit természetesen kiosztunk a nálunk éjszakázók között. Emellett tisztálkodási lehetőséget és fekhelyet biztosítunk számukra a központ szobáiban. A belső rendszabályunk szerint, ha nulla fokhoz közeledik a hőmérséklet, aki igényli, napközben is itt maradhat – fokozottan érvényes ez az orvosi ajánlással rendelkező személyekre –, de ekkor már nem a szobákban, hanem a földszinti társalgóban lehet tartózkodni. Itt tilos az alkoholfogyasztás, extrém hidegben azonban azt sem küldjük el, aki ittasan érkezik. Ez esetben éjszakára sem kap szobát, hanem a társalgóban melegedhet, ahol tábori ágyak is vannak.

Székely Istvántól megtudtuk, hogy kiskorúakat nem fogadnak a hajléktalanszállón, az ilyen esetek ugyanis a megyei gyermekvédelmi igazgatóság hatáskörébe tartoznak. 

„Egyedül minek?”

Rendszerint este 7 körül érkeznek a Rozmaring utcai narancssárga épületbe a szállást kérők. Csütörtökön ebben az órában már 5-6 idősebb személy tartózkodott a társalgóban, legtöbbjük a tévét nézte, éppen egy hírműsort. A központban öt felügyelő teljesít felváltva 24 órás ügyeletet, ottjártunkkor Babos Rozália volt a soros.

– Mindenkinek, aki ide kerül, van valamilyen megoldatlan problémája, egy nehéz élethelyzete. Érkezéskor aláírják a jelenlétet, elvégzik az alkoholtesztet, aztán, ha minden rendben, mehetnek fel valamelyik szobába zuhanyozni és lepihenni. Vannak, akik szívesebben tévéznek, erre a társalgóban biztosítunk lehetőséget. 10 órakor lenne a villanyoltás, de ha a film, amit néznek, tovább tart, hagyjuk, hogy végignézzék – körvonalazta a hajléktalanszállóra érkezők esti programját a felügyelő, aki kérésünkre több szálláskérőt is megpróbált rávenni, hogy álljon velünk szóba pár percre. Kezdetben mindenki húzódozott attól, hogy – ha név nélkül is – az életéről meséljen. Egy 63 éves férfi törte meg végül a jeget, akiről kinézete alapján nem sokan állítanák, hogy nincs hol laknia.

– Nyolc éve vagyok hajléktalan. A lakásomat a válás után a feleségemre hagytam, hogy ne kerüljön a közös gyermekünkkel együtt az utcára. Azóta is minden pénzemet a gyermeknek küldöm. Már 24 éves, egyetemista Kolozsváron turizmus szakon. 

– Önnek mi a szakmája?

– Itthon gépkarbantartó voltam, aztán kimentem Spanyolországba dolgozni. Öt évet töltöttem ott el, egyebek mellett autószereléssel is foglalkoztam. Aztán hazajöttem, elváltam, a többit tudják. Rendszeresen vállalok alkalmi munkákat, most is éppen egy lakást újítok fel, onnan jöttem. Jó itt, mert le tudok zuhanyozni, van, hova lehajtanom a fejem. Igaz, egyesek, akik ide jönnek, nem szeretnek tisztálkodni, az ilyenek társaságát kerülöm. De soha nem volt itt senkivel konfliktusom.

Beszélgetőtársunk azt is elmondta, hogy az alkalmi munkákból kapott pénzből nem tudna fenntartani egy albérletet, és mivel egyedülálló, nem is vágyik erre túlságosan.

– Ha lenne mellettem valaki, egy nő, másképp lenne. Így, magányosan, depressziósan, minek? – tette fel a költői kérdést, majd azt is hozzátette, hogy 33 ledolgozott év szerepel a munkakönyvében, és két év múlva elérné a nyugdíjkorhatárt, de az állam részéről nem számít semmi jóra.

A mosoly álarcában

Két 23 éves fiatalember lép be az ajtón: egyikük sovány, szép szemű, a másik zömök, arcán furcsa, merev mosoly. Nála jelez a tudatmódosító szereket mérő digitális eszköz, ezen nem is lepődik meg senki.

– Hosszú lesz az, ha elmondom magának az életsorsomat – kezd történetébe. – Marosvásárhelyi vagyok, a nagyszüleim neveltek, ma már egyikük sem él. A szüleim nem akartak hallani rólam. Hét kerek éve használok brenadexet. De lassan már nem kívánom annyira, ma is csak kétszer szívtam. Egyszer be voltam fektetve a kórházba, ha újra kapnék kezelést, el tudnám hagyni. Egyelőre nincs egészségügyi kártyám, de most készül a „buletinem”, utána kártyám is lesz – körvonalazza egy szuszra a kilátástalan múltat és a remélt jövőt.

– Emlékszel arra, hogyan kezdtél el szipózni? – kérdezzük.

– Amikor elütötte apámat az autó, kaptam egy ijedtséget – mond némileg ellent a szüleire vonatkozó korábbi kijelentésnek. – Azóta epilepsziás is vagyok. Nem gondolkozom rendesen, mint a többi ember, de amikor szívok, nem gondolok hülyeségekre.

– Meg aztán a barátok is olyanok voltak, ugye? – egészíti ki halkan a hallottakat Babos Rozália.

– Azok is – hagyja rá változatlan mosolyával a fiatalember, aztán magához öleli a felügyelőt, és boldogan kérdi: 

– Tudja, hogy szeretem magát? 

„Bármilyen munka megfelel”

A brenadexes fiatal temetői munkákat szokott vállalni, ebből van némi keresete – világosít fel Babos Rozália. Az ilyen vagy hasonló feladatoktól a szintén 23 éves, vézna, szép szemű férfi sem riad vissza. Ő Dicsőszentmártonból származik, egy hete látogatja a hajléktalanszállót, de régebb is éjszakázott itt.

– 2010–14 között a marosszentkirályi gyermekotthonban nevelkedtem. Akkoriban még éltek a szüleim, négy éve veszítettem el mindkettőjüket, egymás után. Nemrég az egyik leánytestvéremet mellettem ütötte el az autó, meg is halt. A hét testvéremből így már csak hatan maradtak. A szüleim állami lakásban éltek Dicsőben, miután elhunytak, visszavette az állam a lakást. Én most már ide csináltatom a buletinem, ha meglesz, családorvosom is lehet. Anélkül nehéz, főleg, mert epilepsziás vagyok.

A fiatalember öt osztályt végzett. Régebb egy marosvásárhelyi bevásárlóközpontban takarított, aztán egy ortodox pap karolta fel, őt kíséri temetésekre, énekel a szertartásain.

– Nagyon szeretem ezen a szállón, a személyzet rendkívül kedves. Szívesen segítek itt is takarítani, ha szükséges. Itt mindig nyugodt vagyok – jegyzi meg a beszélgetés végén. Látszik rajta, hogy még szívesen maradna a társaságunkban, de már indulni készülünk.

Jócka özvegye

Már nyitnánk az ajtót, amikor elénk penderül egy kicsi, kerek arcú öregasszony, nyújtja a kezét, és gyorsan bemutatkozik: ő Horváth Jolán, a vásárhelyi körökben jól ismert néhai virágárus Jócka özvegye.

– Régebb bentlakó voltam itt, a férjemmel együtt. Azelőtt az Ady negyedben laktunk. Kilenc gyermekem van, a legkisebbik 15 éves. Három unokám a városban él, a többiek máshol, egyikük például Régenben. Havi jövedelmem 149 lej, de még az ide járó hívőktől is kapok segítséget, és az egyik leányomtól is. Kell is a támogatás, mert nagyon beteges vagyok, a tüdőmmel és a vesémmel is baj van. A leányom most is akart segíteni, de nem tudott, mert csak a „cardon” van pénze.

– Annak idején maga is árult virágot? – kérdezzük, mielőtt elköszönnénk.

– Nem, én csak neveltem a gyermekeket. Amikor leányka voltam, akkor is vigyáznom kellett a kicsi testvéreimre, így nem jártam iskolába, sem írni, sem olvasni nem tudok. Szegényesen nevelt anyám, de mindig csak a jóra tanított. 

Ezzel a végszóval hagyjuk magunk mögött a Rozmaring utcai hajléktalanszállót. Távolodóban már csak egyforma, homályos alakokat látunk az ablak mögött. Érezzük, ez valóban így van: az itt melegedők, ha más-más alakzatban is, de ugyanazt a terhet cipelik: a színtelen masszaként egymásba olvadó múltat, jelent és jövőt.