Összhangzatos Nobel-díj

Vannak, akik úgy vélik, hogy egy tudós akkor válik kiemelkedővé a szakterületén, ha ugyanazt a témakört tanulja éjt nappallá téve. A valóság már számtalanszor bebizonyította, hogy ez a fajta gondolkodás téves. Csak a korlátolt ember hiszi, hogy elegendő egyvalamit nagyon jól tudni. Sokkal inkább úgy van, hogy az jelent biztos tudást, ha valaki szerteágazó műveltséggel rendelkezik. Az intelligens embert a kíváncsiság, a megismerés vágya jellemzi. Aki csak azt akarja hallani, amit ismer, amit már szeret, az kizárja az új megismerésének lehetőségét, tehát kevésbé értelmes.

A Nobel-díjasok – mint általában a leghíresebb tudósok – körében gyakoriak a zenélni jól tudó személyek. Nobelről és az általa alapított díjról érdemes tudni, hogy vegyészként véletlenül feltalálta a dinamitot. A dinamit alapanyaga, az ugyancsak Alfred Bernhard Nobel által feltalált nitroglicerin, egy rendkívül kényes természetű robbanó vegyület volt, ugyanis kisebb ütés hatására is eldurrant. Nobelnek a véletlen segített, hogy sikerült megszelídítenie ezt a veszedelmes anyagot: egyszer mégiscsak a földre folyt a nitroglicerin. Bizonyára megijedhetett maga a tudós is, de szerencséjére nem történt robbanás, ugyanis a folyadékot felitta a por. A különleges masszát tanulmányozva Nobel rájött, hogy így már ütés hatására sem történik detonáció, de meggyújtva ugyanolyan erőt fejt ki, mint folyékonyan. Nobel tehát szabadalmaztatta ezt a találmányát is, és azonnal gyártani kezdte. Furfangos ember lehetett, mert a gyártáshoz állandó kazánfűtésre volt szüksége. Ahhoz, hogy a munkások véletlenül se aludjanak el munka közben, egylábú székeket engedélyezett számukra, így kizárta a bóbiskolás okozta szerencsétlenségeket. A 90 gyárral és 350 szabadalommal büszkélkedő tudós hihetetlenül meggazdagodott, így megtehette, hogy vagyonának a kamataiból évente anyagilag is díjazza a legkiválóbb tudósokat, ezzel megszületett a Nobel-díj.

Max Planck egyike azoknak a Nobel-díjasoknak, akik kitűnő zenészek is voltak. Planck hosszú értelmiségi múltra visszatekintő családban született Kielben, 1858-ban. Ekkor még egy értelmiséginek illett értenie a művészetekhez, így a zenéhez is. Könnyű volt neki megtanulni a zenét – mondhatják sokan –, hiszen abszolút hallása volt. Nemcsak tanulta, hanem szerette is ezt a művészetet – és ezzel volt szerencséje. Élete sora úgy hozta, hogy ha nem lett volna mellette a zene védőpajzsa, beleroppant volna a nehézségekbe.

A kis Max – akár Joseph Haydn – kitűnő, csengő hangú gyerekként a templomi fiúkórusban szopránt énekelt. Ez a kórus a nagy oratóriumok előadásával is megbirkózott, tehát nem akármilyen színvonalat képviselt. Az ének mellett hegedűn, csellón és zongorán is megtanult játszani. Hamarosan orgonistaként mutatkozott be több egyházi szertartáson. Szerette a zenét, de emellett érdekelte is a hangzás csodálatos világa.

Planck zseni volt. 16 évesen befejezte az iskolát, és azon töprengett, hogy zenész legyen-e. Zeneszerzéssel is próbálkozott, több dalt írt a Müncheni Akadémiai Énekegyletnek, sőt még operettet is a társaság számára. Vidám ember volt: énekelt, zenélt, komponált, és szerette a fizikát. Szerény is volt. Ő maga vallotta, hogy nem nagy felfedezésekre vágyik, „csupán csak a fizikai tudomány meglévő alapjait kívánom megérteni, talán még jobban elmélyíteni”. Így lett végül fizikus, majd oktató a berlini egyetemen.

Max Planck a zene helyett a fizika mellett kötelezte el magát, de ez nem jelentette azt, hogy végképp szakított a muzsikálással, sőt mélyrehatóan tanulmányozta a hangzás törvényszerűségeit. Berlini tanárkodása kezdetén különös feladatot vállalt magára. Kísérleti jelleggel egy tiszta hangolású harmóniumon tanulmányozta az akusztika és a hallás kapcsolatát. Elsősorban a vokális zenét érintette ez a kísérlet. Azt tanulmányozta, hogy az emberi fül a természetes hangolást kedveli-e jobban, vagy a kiegyenlített, temperált hangolást. Arra a megállapításra jutott, hogy a temperált zenéhez szokott fül idegennek hallja a természetes hangolást, vagyis a megszokás a befolyásoló tényező ezen a téren. Jó tudnunk, hogy Johann Sebastian Bach korában terjedt el a temperált hangolás, részben Bachnak is köszönhetően. Ennek a bizonyítására írta a nagy barokk mester a Jólhangolt zongora című kötetét, melyben zeneművekkel bizonyítja a kiegyenlített hangzás előnyeit.

Planck Einsteinnal nemcsak a fizika területén értették meg egymást, hanem több zenélő tudós és Joseph Joachim hegedűs társaságában együtt is muzsikálták Beethoven szonátáit. Bár Nobel-díjat kapott, mégis azt vallotta, hogy a tudomány nem képes feltárni a világ legmélyebb rejtelmeit, ezzel szemben a zene képes megoldani, vagy legalább kifejezni a rejtélyt.

Ha nem lett volna jelen a muzsika Max Planck életében, talán teljesen felőrlődött volna idegileg. Családi élete boldogan kezdődött, de sorozatos tragédiák követték egymást. Szeretett feleségét a tüdőbaj ragadta el tőle. Karl nevű fia az első világháborúban, a verduni csatában esett el. Grete és Emma nevű leányai szülés közben haltak meg. Negyedik gyermekét, Ervint pedig a nácik végezték ki, mert részt vett a Hitler ellen szervezett merényletkísérletben. Az öreg fizikus 87 éves volt, amikor negyedik gyermekét is elveszítette. Öreg lelkét talán csak a zene mentette meg a végső összeroppanástól. Akár ő is mondhatta volna Németh László szavait: „A zenének köszönhetem, hogy van a lelkemnek hazája, melyre, mint elveszett szülőföldre, visszaemlékezhetem”. 

Fontoljuk meg a zenetanulás kínálta lehetőséget, és ne tartsuk távol magunkat tőle! A zene a lélek hangolókulcsa, segít egy húron rezegnünk a nemes emberi érzésekkel. Érdekes a mai világ: mintha félne az ember minden olyan érzéstől, amely mélyebb tartalmat kínál. De nem lehetünk lelkileg mindig felületesek. Nem csak szórakozás a világ, előbb-utóbb érhetnek megpróbáltatások, és akkor jó, ha van kellő lelki gyakorlatunk megbirkózni ezekkel. Erre is jó a muzsika!