Vannak hosszan tartó, úgy tűnik, kikezelhetetlen fóbiák, melyek nemcsak egyéneket, hanem egész közösségeket, egyetemi tanszékeket, tankönyvírókat, politikaiügy-bonyolítókat és ártatlan benzinkutasokat is megferteznek. Avagy inkább hatalmukba kerítenek, és nem eresztenek.
Ilyen irtózat (fóbia) az, amely némely térképek láttán és érkeztén elkapja, markába szorítja a fentebb említett társadalmi csoportosulásokat, szakmai eliteket. Ezek a térképek ugyanis nem azt az ideális, óhajtott állapotot, határvonalhálót/-rendszert tükrözik, amelyet Párizs környékén egykoron vagy Párizsban, Moszkvában, Zágrábban vagy Bukarestben, Camp Davidben, Washingtonban, Teheránban lefektettek, berajzoltak nagyhatalmúlag, amit kitartóan oktatnak, amelyet a világ elfogadott jobb híján, örömmel vagy keserűséggel, de el van fogadva, nem nagyon szokták itt Európában átlépni, megkérdőjelezni, az általános békesség érdekében. Kivéve az orosz vörös medvék hadseregét vagy a balkáni délszlávia apró államait a közelmúltban.
A dolgot csak bonyolítja a határőrzők fejében az a tény, amiről a 20. század második felében a vasfüggönnyel elfüggönyözött tudat csak álmodott, az utópisztikusnak látszó „a határok légiesítése”. Az unióba való beletartozás és a schengeni egyezmények kiterjesztése 27 európai államra ezt az idézőjelek közé tett fogalmat, cselekményt immár megvalósította. (E sorok írójának és családjának krónikus utazhatnékjából kifolyólag a dolog mérhetetlen örömmel tölti el őket – naponta.)
Hol tehát az emlegetett térképfóbia? Ez rendszerint akkor tör ki, mondja az orvostudomány, és állítja a lélekgyógyászati anamnézis, amikor a benzinkutasok és kutatók, egyetemi és középiskolai tankönyvszerzők elé egy régi európai térkép kerül, amelyen birodalmak, régen függetlenségüket vesztett országok, hatalmak és hódítmányok ábrázoltatnak. Ezekben ugyanis a kisállami nacionalizmusok nem találnak magukra. Nem egyezik azzal az ideális képpel, amellyel rendszeresen mételyezik a tudatlanok, ártatlanok, a társdalom szélére kiszorult egyedek tudatát.
Például Ukrajnában nagyon rosszul viselik el, ha rápillantanak a cári Oroszország térképére vagy a nagy vörös Szovjetunióra. Pedig tisztában vannak vele, hogy ennek a hatalmi konstrukciónak a részleges rekonstrukciója van véresen komoly folyamatban.
Ugyanilyen felzúdulás fogadta azt a bibliai térképet a környező arab államokban, mely Izraelben van forgalomban a Közel-Keleten vagy Elő-Ázsiában elhelyezkedő/vándorló ókori sémi (zsidó) törzsekről. Tehet tán arról a próféta, hogy jóval később futott Mekkából Medinába? Vagy hogy Hammurabi korábban élt, mint Szaladin szultán? Esetleg, hogy a keresztes hadak Jeruzsálemben 1098-ben zsidókat öldöstek halomra, arabok és más pogányok hiányában?
Vagy térjünk békésebb vízpartokra. Horvátországban az állam valamely minisztere nagyon berágott arra – rágmányának hangot is adott a nyilvános térben –, hogy Budapestről kapott egy Nagy-Magyarországot ábrázoló földabroszt. Valószínűleg nem ezzel fog teríteni őnagysága ünnepi asztalt. Pedig Horvátországról tudni való, hogy századokon keresztül a Magyar Királyság (utóbb a Habsburg Birodalom) melléktartománya volt, viszonylagos autonómiával, úgy 1918-ig.
Ugyanakkor arra nincs példa, hogy Románia tiltakozott volna az ellen, hogy az ókorban Dáciának nevezett tartomány a Római Birodalom része volt hódítás révén. Ilyen iskolai térképek minden jobb oktatási intézmény szertárában megtalálhatók. Sőt, ez egyenesen kívánatos volt, mert az elméletalkotók szerint e hódoltság nélkül még a saját országát sem tudná megnevezni Bukarest. Már a Habsburgokat is kezdik bekanalazni a tudatosabbak, ugyanis ez a „mi mindig is Közép-Európához tartoztunk” című újabb jelszó és igyekvés bizonyítéka lenne, egy a fontos origópontok közül. Naná, hogy nem a cári birodalom vagy a bizánci ortodoxizmus árnyéktartománya. Balkán foglya. Brrr.
Csak azt a Nagy-Magyarországot, csak azt tudná felejteni…
