Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
(Folytatás múlt szombati lapszámunkból)
1812-ben az esküdtek testülete azt sérelmezi, hogy „az örmények városunkban a törsök polgárainknak nagy prejudiciumára annyira megszaporodtanak, hogy már a város fényesebb és jobb helyeit ők bírják, a piac s ahhoz közel eső utcákbeli jószágokat legnagyobb áron is megvásárolják, sőt naponként annyira sokasodnak, hogy attól lehet tartani, hogy miattuk ennek utána jó helyeken jószágot sem lehet másnak venni”. 1817-ben amiatt tiltakoznak, hogy Csíki Márton örmény kereskedő a Maros túlsó partján vásárokat kezdett tartani.
A marosvásárhelyi szűcs céh 1814-ben több ízben is felpanaszolja, hogy a helybeli örmények közül némelyek, „hol nyilván, hol megszokott alattomos ravaszsággal”, a céh elővásárlási joga ellenére a báránybőröket a mészárosoktól felszedik, és őket a mesterségükhöz kötődő jövedelmük egyik ágától megfosztják. Különösen Patrubán Gergely és Isekutz Bogdán „magához hasonló két erzsébetvárosi örményekkel” vásárolja a mészárosoktól a bőröket, többet ígérve értük. 1819-ben ugyancsak a szűcsök azzal a panasszal fordulnak a tanácshoz, hogy Csíki Márton, Isekutz Bogdán és három másik kereskedő boltjaikban bőrneműt árulnak a céh privilégiuma ellenére, „úgy annyira, hogy már céhünknek tagjai a mesterségekből nem élhetnek, magok míveket el nem adják”.
A kereskedők száma a városban sosem volt magas, de a növekvő igényekhez igazodva számuk állandó emelkedésben van. 1835-ben 25 adófizető kereskedő család él Marosvásárhelyen, 1842-ben 31, ebből 10 özvegy, jelentős részük örmény. Ez utóbbi évben a városi nyilvántartások szerint örmények voltak: Csíki Gergely, Csíki István, Dragomán Kristóf, Emanuel Péter, Istvánfi Antal, Jakabffi József, Novák István, Petráskó Márton, Szenkovits Lajos, Dobál Antalné, Emanuel Mártonné, Isák Emanuelné, Issekutz Deodatné, Issekutz Mártonné, Nagy Istvánné Ötves Antalné és Stephani Demeterné. Közülük jó anyagi helyzetével a 19. század első felében Csíki Márton, majd Csíki Gergely tűnik ki. Csíki Gergely 1842-ben a város legtöbb adót fizető polgára volt.
*
A város kereskedelmi életében számottevő szerepet játszó örmények pontos számát nem ismerjük, hiszen a nyilvántartásokban ritkán említik a kereskedőtársakat, a segédeket, vagy egyéb feladatot is ellátó alkalmazottakat. Az 1800-as évek első felében bizonyosan harmincöt-negyven család is áruértékesítésből biztosíthatta megélhetését, ami 170–200 személyt jelentett.
Időközben a kereskedők mellett megjelentek más mesterséget űzők is, akikről csak elvétve szerezhettünk tudomást. A korabeli szokás szerint a városba telepedést elég szigorúan betartott, „törvényeknek” is nevezett jogszokások szabályozták. Főként a kézművesek igyekeztek meggátolni a céheknek nevezett érdekszövetségeiken kívüli kézművesek itteni ténykedését, a konkurencia kizárása érdekében. Ezért az örmények előtt is a 18. század utolsó harmadáig a gyökérverés csak a kereskedők számára volt nyitott. Ezen a gyakorlaton II. József idejében rövid időre változtattak, amikor a városba való letelepedést nyitottabbá tették. Ekkor válhatott Csíki Márton (1783) és Patrubán Márton (1786) kereskedő, valamint Szentpéteri Kristóf (az év ismeretlen) kézműves városi polgárrá.
II. József 1790-ben bekövetkezett halála után a város ismét visszaállította a polgárrá fogadás korábbi gyakorlatát. A kialakult helyzetet jól tükrözik az örmények jogaival kapcsolatos 1790–1793. évi országgyűlési viták. Ekkor a város ragaszkodott ahhoz, hogy a városi polgárrá fogadás a tanács kizárólagos joga maradjon, és a felsőbb hatóságok ne kényszerítsék őket arra, hogy akaratuk ellenére örményeket polgárokul maguk közé vegyenek. A városi polgárrá válás útját számukra csak a kereskedés űzésére tartották biztosíthatónak. És valóban, 1793-mal kezdődően az örmény származású városi polgárok mindnyájan a kereskedők sorából származtak: Dobál Antal és Patrubán János 1793-ban, Isák János 1795-ben, akik után következtek Petráskó Gergely, Novák Deodatus, Emánuel István, Isák Antalné és Ábrahám Pálné, mindnyájan 1799 előtt.
A szigorú polgárrá válási feltételek nem akadályozhatták meg a jobb megélhetési feltételeket nyújtó városba irányuló munkaerő-áramlást, hiszen a gazdasági fejlődés igényeinek a kielégítését a környékről vagy a távolabbi vidékről érkezők biztosították. És az idetelepedettek között találhatók szép számmal örmények is. Ez a gyarapodás érhető tetten az egyházi anyakönyvekben anélkül, hogy mindez az új polgárok lajstromaiban tükröződne.
Amint tudjuk, az örmények az örmény katolikus vallást követték. Ott, ahol nem tudtak saját egyházközséget létrehozni, a helyi római katolikus egyházközségek keretében gyakorolták hitéletüket. Ezt tették a marosvásárhelyiek is. Gyerekeiket az itteni plébániatemplomban tartották keresztvíz alá, házasságot is ott kötöttek, és halottaikat is katolikus szertartás szerint temették el. Így nemcsak egyházi életük, hanem népmozgalmi megnyilvánulásaik nyomon követését is az egyházi anyakönyvek segítségével végezhettük. Az említett egyházi anyakönyvekben az 1740–1849 közötti időszakból ötven örmény famíliát azonosíthattunk. Voltak közöttük egy-két alkalommal említett családok (házasságkötéssel, születéssel vagy temetéssel kapcsolatosan), pl. az Avédith, Bogdánffi, Duha, Kozák, Kutsovits vagy László família, akik 1848 előtt különösebben nem szaporodtak itt el, vagy nem éltek huzamosabb ideig a városban. De vannak szép számmal olyanok is, akik népes családokká terebélyesedtek, és családfőik a város ismert és elismert polgáraivá váltak. A legnépesebb örmény famíliák között találjuk a Bogdán (három népes család), Csíki (tizenegy család), Emánuel (öt család), Eránosz (öt család), Issekutz (hat népes család), Istvánfi vagy Istvánffy (tíz család), Novák (tizenkét népes család), Patrubán (kilenc népes család), Petráskó (négy népes család) és Szentpéteri (öt népes család) nevűeket.
(Folytatjuk)