Csütörtöki kimenő
Az augusztus eleji vihar, mintha gonoszkodni akart volna, kidöntötte, jobban mondva derékba törte kedvenc orgonafámat. Azt a magasra nőtt kerti dísznövényt, amely az ablak előtt erkélyünkig nyújtózkodott, és lassan még ennél is tovább, merészen a második emelet felé tartott. Bevallom, nem tudom, ki vagy kik laknak a második emeleten abban a lakótelepi tömbházban, amelyben immár sok éve éldegélünk, jobb és borúsabb napokat számlálva, de nem voltam irigy, arra gondoltam, még néhány május, és „másodikokék” is közvetlenül élvezhetik ezt a giccsesen gyönyörködtető, műdalokban és nótákban gyakran megénekelt botanikumot.
Tudóskodásom azzal tetézem, hogy megtekintettem az elektronikus kézikönyv idevágó fejezetét, és onnan emelem át a következőket, melyek kultúrtörténeti beccsel bírnak: „A közönséges orgona vagy májusi orgona (Syringa vulgaris) az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó faj. A Balkán-félszigeten őshonos fajt először a törökök ültették kertekbe, tőlük került a keresztény Európába. Török nevéből (leylak) származik a magyarban (és sok más európai nyelvben) a lila szín neve is.” Most zavarban vagyok, nem tudom, a jelenlegi törökországi kontextusban illendő-e emlékezni Hunyadi Jánosra és más törökverő hősökre, vagy fókuszálunk a művelődéstörténeti és filológiai lilára?
Nyilvánvalóan üdvösebb ideológiai meggyőződés nélkül szeretni. Ugyanis az orgona minden körülmények dacára élvezhető, megfesthető, ajándékozható, letörhető és a piacon zugáruként kereskedelmi forgalomba hozható. Ezenkívül ápolható, árnyékában hűsölni lehet, embertűrő. Ámbátor strandok pázsitjára és más mondén helyekre nem ültetik ki, valahogy minden lilázmánya ellenére diszkrétebb. Olyan, mint egy öreg hölgy, akiről a háta mögött számos gáláns kalandról, híres szeretőkről mesélnek, viharos múltját irigylik a mai egysíkúak, mobiltelefonra felkentek, de ha megjelenik a társaságban, tiszteletet parancsol, térdhajlás illeti meg, rögtön elhallgatnak a rossznyelvek és a jók is, lopva arcát fürkészik, az elmúló vagy soha el nem hervadó szépséget. Amit már piktorok és fotográfusok is megörökítettek. Felkérték, de a hölgy olykor nemet mond. Teheti, övé a szépség.
Sajnos mindez már a múlté. A kidőlt fa ott hevert a tömbházi gyepen, amelyet a hosszú aszály hatalmas foltokban teljesen megsárgított – nem szokták öntözni, mert mindenki retteg a magas vízszámlától, vagy az embereknek nincs szüksége a blokkvilágban afféle kerti locsolótömlőre (újabban megint terjed a slag kifejezés, nesze neked nyelvújítás, szómagyarítás), holott a közelben van egy csorgó, mely a közpark egyik sarkában áll, ki van képezve, betonozva, agg urak, régi melósok, nyugalmazott, vastag szemöldökű ezredesek és lilásvörösre ápolt hajú hölgyek járnak oda műanyag palackokkal friss forrásvízért hajnalban vagy késő délután; a park amúgy már volt irodalmi helyszín is Dragomán György regényének jóvoltából, de aztán a közelmúltban lezajongott törvényhatósági választások előtt még egy utolsó kortesfogásként C.M. (egykori vicemajor) telerakta tornaszerekkel és fölösleges kerti bútorokkal, megfosztva a parkot levegős, szabadidős, kellemes jellegétől – nos, felszusszanva a hosszú közbeékelt mondat után, átlépve az értelem hűsítő párakapuját, oda akarok eljutni, hogy a kettétörött fa teteme napokig ott hevert a holt füveken. Senkinél nem akadt kisbalta, szekerce, kézifűrész, druzsba vagy efféle férfias vágószerszám (beleértve a hely krónikását is). Mintha csak a hiányát, a veszteséget akarná növelni, fácskánk holtában sem hervadt azonnal, levelei feszesek maradtak, az elszáradt, soha le nem tört virágzata, mely magtárrá száradt, szóródott szét csupán, abban a reményben, hogy holtában is megajándékozhat utódaival: szóval lesz még itt májusi orgia, orgonavirágzás, lesz még lilulás, sose búsuljatok.
Aztán egy délelőtt, a sajnálatos eseményeket követően (a kifejezést akkor hallottam először, amikor a hivatalos kádári média az 1956-os forradalmat emígyen eufemizálta), miközben újabb halhatatlanjaimat gépbe zsúfoltam, hallottam, hogy a környék gyűjtögető életmódot folytató izmos egyedei egyszerűen megrántották a fát, és elhúzták, elhurcolták a hulladéknegyedbe, oda, ahol a köztisztaság oltárának mellékkápolnái állanak. Itt, igen, csak itt szenvedett ki végleg. Valószínűleg felaprítják, eltüzelik, vagy másként hasznosítja a városi kertészet (melynek székhelye egykor a Ligetben volt; Bernády korában valószínűleg nem foglalkoztak fagyalázással a tanult műkertészek). Senki sem fog belőle kopjafát vagy kapanyelet faragni, sem más dísz- és haszontárgyat. Nem is tudom, alkalmas-e ilyen szerepkör betöltésére?
Gyermekkoromban a nagy házban, ahol éltünk az Egyetem utcában, kertünket az egyetemtől (MOGYI) sok helyen átlyuggatott drótkerítés és orgonabokrok sövénye választotta el. Sűrűsége miatt mi csak Kiserdőnek neveztük. Nem tudom, ki lehetett a kadétiskola kertésze, de nagyszerűen megtervezett park volt a főépület előtt, és a mi kertünket is avatott kéz mívelte, míg jött a háború, menekülés, újvilági birtokba vevés, pusztítás. A kései utódok őszinte sajnálata.
Kitűnő búvóhely volt, és májusban csokorszedésre bőségesen adakozó. Mellette valódi, egykor szabályszerű lugas állott, fehérre festett fémvázas szerkezet, színes üveglapokkal fedve. De mire 1953-ben beköltöztünk, a régi nagyság, a kadétiskolai oktatótisztek kerti építménye már csak megfordíthatatlan romlásában emlékeztetett a valamikori kényeztetésre és luxusra. A délutáni habos kávéra és kuglófra, amit a lugasban szolgáltak fel a tisztiszolgák és inasok.
Csupán az orgonafák virultak, sűrűsödtek évről évre. Ady úgy mondaná: a diadalmas élet csodája.
