2019. március 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórva, bömbölve járta a bükkerdőt, s vadul táncolt a házak között, akkor benn a kemence duruzsolt.

Igen, Magyarózdon járunk, Horváth István szülőfalujában, ahol a torony aljában, a Pekry–Radák-kastély ma is varázslatos környezetében ünnepre készülnek. Az egykor életerős magyar közösség mára elöregedett, de a megmaradás szikráját melengető településen ma is élnek még a karácsonyi, szilveszteri szokások. Az igazi ünneplés emlékét Mihály Erzsébettel elevenítettük fel. 

Fotó: Nagy Tibor


Csuporban sült kicsi kalács – örök emlék

– A templomi vallásórákon karácsonyi verseket és tanultunk, ezeket mondtuk, énekeltük el a templomban. Az iskolában szerepet tanultunk. Ebben nem lehetett semmi vallásos, mert kommunista világ volt. Hogy a vallásórán egyféleképpen, az iskolában másféleképpen ünnepeltük karácsonyt, gyermekként nem zavart minket. Karácsony estéjén, első napján, úrvacsoraosztáskor megtelt a templom. Sokan voltunk, tartott egy órát is, amíg kiosztották az úrvacsorát, még úgy is, hogy légátus segített a lelkésznek – mesélte Erzsébet. 

– Persze, a karácsonyi készülődést akkor is mindenki a nagytakarítással kezdte. Rendbe tették a házat, nemcsak disznót, hanem libát is vágtak, nem is egyet, hanem többet, hiszen akkoriban a falu tele volt libával. Karácsony szombatján kint a sütőkemencében megsütötték a kalácsot, dióst, és mákost. Akkor még nem volt kitalálva, hogy kakaóval vegyítsük, hogy tarkább legyen. Tésztákat abban az időben nem is készítettünk, inkább csak a kalács ment. Édesanyánk nekünk, gyermekeknek csuporban egy-egy kicsi kalácsot is szokott sütni. Ahogy a kőttes tészta megkelt, a csuporból kibuggyant a kalács teteje, olyan lett, mint egy rózsa. Ez volt a legfinomabb. Nem lehet elfelejteni az ízét! Bármennyire is igyekszem, olyan jót, mint édesanyám, sohase „sütek”. 

Libaaprólék és kalács madártejjel

– Kalács most is készül, de már nem a sütőkemencében, hanem az aragázkályhában. A recept ugyanaz: liszt, tej, só, cukor, tojás, citromhéj, egy kanál zsír. Három-négy rúd kalácshoz kell ennyi zsír, hogy ne legyen nehéz a tészta. Ebbe jön a töltelék, ki milyent szeret. A kenyeret akkoriban nem vásároltuk, hanem azt is itthon sütöttük. Az ünnepre mindig frisset. Karácsony estéjén libaaprólékot ettünk. A liba csontosából, a szárnyából, nyakából, a hátából készült a húsleves, ezt első napján délben, templomozás és úrvacsoraosztás után ettük, utána jött a töltött káposzta, aztán a friss kalács és a madártej. Ez leánykorom óta szokás nálunk, édesanyám is ezt készítette. De nemcsak nálunk volt szokás, hanem más ózdi családnál is. A liba cubákjaiból, mellehúsából sültet készítettünk, ezt másodnapján délben szolgáltuk fel – meséli Erzsébet néni. 

Fotó: Nagy Tibor


Szívünk vígsággal ma bétölt…

– Régebben karácsony estéjén egyik kántáló csoport jött a másik után, akkor csak diót, almát, birsalmát, mogyorót adtak a kántálóknak. A mi időnkben már egy-egy lejt adtunk, és kaláccsal is megkínáltuk őket. Előre fel kellett készülni, hogy legyen, mit adni a kántálóknak. Most is járnak a kisiskolások. Olyan szépen éneklik, hogy: Szívünk vígsággal ma bétölt, mert ígéret szerint felkölt, istenfélők számára… Aztán jön a vers: Krisztus Urunknak áldott születésén, angyali verset mondunk szent ünnepén… Amikor elmondták, kimegy a háziasszony vagy a házigazda, attól függ, ki tud kimenni – mert azon este van a fürdés is –, odaadja nekik a pénzt. De ha már mindenki elkészült az ünnepre, akkor behívjuk őket, megkínáljuk, most már „szukkal” (üdítő)  is, tésztával is. Régebb csak kiadtuk a pénzt, nem hívtuk be őket. Az utóbbi években három-négy csoport jött. 

Kicsi karácsonyfa almával, dióval

– Az angyaljárás szűkebben volt, mint most. Nem volt annyi ajándék. Egy kicsi karácsonyfát díszítettek. Nagyon örvendtünk, hogy almán, dión kívül egy kis nápolyi szelet is felkerült rá. Csokoládé akkor nem is volt, csak szaloncukor. Azt szokott venni édesanyám, 10-12 szemet. Ketten voltunk testvérek, fele egyiké volt, fele másiké. Édesapám kitolt velünk, le-levett a fáról egy-egy szemet. Ajándékba azt kaptunk, amire szükségünk volt: bakancsot vagy kabátot. Előre ideadták, hogy karácsony estéjén felvehessük a templomba. Verset mondtunk, énekeltünk, kellett az új holmi. De ez csak két-három évenként történt meg, mert mindig nagyobbat vettek, azzal, hogy jövőre is jó kell legyen. Jövő eltelt, s még jövő után is jó kellett legyen a bakancs és a kabát. A nővérem nagyobb volt két évvel, de növésben megelőztem. Örvendtem, hogy megfordult a menet, nem én örököltem, hanem amit kinőttem, Idus kapta meg. 

Karácsonyi tánc 

– Vecsernye, a délutáni templomozás után a kastély legnagyobbik termében mindig megtartották a karácsonyi táncot, a bált. Ez volt a kultúrház. A terem tele volt néppel. Helyi zenészek muzsikáltak egész estig. Este mindenki hazament vacsorázni. A kezesek, a bált szervező fiatalemberek – hárman-négyen voltak – beosztották a lányokat, hogy vacsorát vigyenek a zenészeknek. Aztán egész reggelig folyt a bál. Délután megint kezdődött elölről, harmadnapján ismét, s szilveszterkor ugyanígy. Nemcsak télen, hanem nyáron is minden évben volt tánc a hatvanas-hetvenes években. Aztán kivénült a zenész, nem volt családja, nem volt gyermeke, bekerült az öregek otthonába, s ott is halt meg szegény. Ezután máshonnan hívtak zenészeket, azokat jobban meg kellett fizetni, nagyobb lett a belépti díj. Később ritkultak a bálok, most már nincsenek mulatságok a faluban. Esetleg keresztelőkkor a kultúrotthonban. Kitalálták, hogy ha keresztelő vagy konfirmálás van, bemennek Ludasra a vendéglőbe. Csak a temetési torokat „zajlítjuk” a kultúrban, de már nem főzünk, az ételt porcióra rendelik. 

Külön volt a gyermektánc

– Nagyon vártuk karácsonyt, hogy legyen végre gyermektánc. Annyi gyerek volt, hogy nem fértek el a „nagytáncba”, s hogy ne lássák a részeg embereket, ne hallják a csípős beszédeket, a gyermekeknek külön csinálták a táncot az iskolában vagy egy üres házban. Oda is fogadtak muzsikást. Ott csak a gyermekek táncoltak. Az édesanyák eljöttek velük, de a férfiak csak a nagytáncba mentek. Nagyon jól telt! Ahogy nagyobbacskák lettünk, elmentünk az éjféli tűzgyújtásra. Egy évben a falu végén volt a gyermektánc, hívtak, hogy menjünk a szőlő alá. Akkoriban nagyon sok szép szőlő volt a faluban, olyan volt itt, mint a paradicsomkert. Azóta szőlős sincs, beakácosodott az egész. Szóval nem „kérőztünk” el otthonról. A fiúk csak kérdezték: – Jösztök, leánykák? Féltünk, baj lesz belőle, hogy a fiúkkal megyünk. Végül elmentünk, s addig ültünk, amíg boldog új évet kiáltottak a toronyból. Háromszor kellett visszakiáltani. Közben szép templomi énekeket énekeltek a toronyban. A tűzgyújtás miatt egy hétig féltem otthon, hogy kihúzom a dugót. Most is szokás a tűzgyújtás. A kapuban is raknak tüzet, csak most petárdákat dobnak bele – mesélte az ózdi Mihály Erzsébet. Hallgattam, s ketten újraéltük a magyarózdi varázslatos karácsonyokat.