Óllakók?

Örömmel olvastam egy újság-írókollégám beszámolóját arról, hogy milyen civilizált körülmények között, milyen kedves hivatalnokok segítségével, milyen játszi könnyedséggel sikerült lejárt személyazonossági igazolványát újra cseréltetnie. Sajnos, nem jelölte meg, hol történt a bemutatott zökkenőmentes ügyintézés, amit meg is irigyeltem. A marosvásárhelyi lakosság-nyilvántartó hivatalra ugyanis ez korántsem mondható el. Olyan gáncsoskodó, megalázó módon viselkedett velünk a fényképész utáni első ablaknál ülő hölgy, hogy azt utólag sem könnyű elfelejteni. A fiamnak lejárt a személyazonossági kártyája, s két előadás között hajnalban hazarohant, hogy ne késse le a határidőt, s este hatra visszaérjen Kolozsvárra. Előre megnéztük az interneten, hogy milyen iratok szükségesek, s előkészítettük az eredeti okiratokat és a másolatot is. Egyszerűnek tűnt az egész, hisz nem kellett lakhelyet változtatnia, csak a lejárt kártyát megújítani. Ki is töltötte a kérvényt, s lakcímet igazoló dokumentumként bemutatta az örökösödési igazolványt, miszerint az anyja örökölte a házat, amelyre az igazolvány kiállításakor a nagyapának is használati joga volt. Hogy minden tiszta és egyértelmű legyen, magával vitte a két évvel korábban hozott telekkönyvi határozatot, miszerint a nagyapa halálával megszűnt a haszonélvezeti jog, s az ennek megfelelően kiállított új telekkönyvi másolatot is. Az ablaknál levő barátságtalan hölgy elvette, majd kijelentette, hogy nem jó, továbbá, hogy a háztulajdonosnak is alá kell írnia a kérvényt. A fiam hívására abbahagytam a munkát, és szaladtam a hivatalba, mert közeledett a délutáni program vége, s indulnia kellett az autóbuszhoz. A hölgy tovább kötekedett, azzal érvelve, hogy az örökösödési igazolványon az állt, hogy egy beltelek és a rajta levő építmény van az adott címen, majd visszalökte az iratcsomót. Mi nem jó abban, hogy építmény, kérdeztem rá, mire azt válaszolta, hogy az egy ketrec is lehet. Feltételezhetően mindketten úgy néztünk ki, mintha éppen egy tyúkólból érkeztünk volna. Hiába kértem, hogy tegye mellé a telekkönyvi kivonatot, amelyben pontosan fel van tüntetve, hogy milyen építmények vannak a telken, odahívta a következő ablaknál levő kolléganőjét, aki megerősítette az általa mondottakat. Hogy mégis mondjon valamit, a haszonélvezeti jog feltüntetése láttán az édesapám iratait kérte, de a telekkönyvi határozatot, amely szerint elhalálozott, és törölték a telekkönyvből, nem volt hajlandó megnézni. Aztán kilökte az ablakon az iratokat, s mehettünk volna a szemünk világába, miközben pénz, utazás, abbahagyott munka, minden kárba vész. Végső elkeseredésemben a hivatal vezetőjéhez fordultam, aki megnézte az iratokat, s azt mondta, hogy ha nem mutatkoztam volna be, akkor is igazat adott volna. Nem tudom, hogy amíg lementünk a lépcsőn, mi történt, de a hölgy szó nélkül bevette az iratokat, s a fiam hangos felháborodására, hogy óllakóknak nézett, sem válaszolt. Ismerőseimnek elmesélve a történteket, nevettek tájékozatlanságomon, s kiderült, hogy a városban sokan tudják, hogy a szóban forgó tisztviselőnőt messze el kell kerülni, a rosszindulatú kötekedés mellett ugyanis az ékezeteket is szívesen elfelejti feltenni a kártyát újítók vagy csináltatók nevére. Ha valóban így van, és láthatóan nem kedveli a marosvásárhelyi lakosok egy részét, s láthatóan nem rendelkezik a megfelelő felkészültséggel, tájékozottsággal sem, feltevődik a kérdés, hogy miért nem helyezik át egy másik munkahelyre, ahol nem kell kapcsolatba kerülnie, végsőkig felbosszantania az ügyes-bajos dolgaikat intéző embereket, csorbítva ezáltal az intézmény s a polgármesteri hivatal tekintélyét is.