Csütörtöki kimenő
Mire számítottál? Ez Párizs, amely egyeseknek megért egy misét vagy valami hasonló kompromisszumot, mások az aranyra áhítoznak. Noha szóltak arról a régiek, hogy nem minden arany, ami fénylik. Kis nemzeteknek az ezüst és a bronz is legalább olyan becses. Az elektronikai ipar számára a réz a tutti. Szerény embernek, negyedik helyezettnek a szem-érem. Na és ott van a megváltozott közmondás, miszerint hallgatni Arany, de beszélni Petőfi.
Szóval, ha átlátsz a szitán, ó nyájas, akkor te szitalátó vagy, és a rostok (nem Rostock) között tapasztalhatod, hogy elodázni akarom a véleménynyilvánítást az olimpiai megnyitó tárgyában. Ugyanis azt tapasztaltad a közösségi médiában, hogy a nyárközépi közvélemény Európának ebben a nagyobb szegmensében erősen megoszlott és megosztott. Még az egyházak is ott ültek a tévé képernyője előtt, és nem maradtak puszta szemlélők, hanem vallásgyalázást emlegettek. Mások széljegyzetei annyifélék voltak, ahányféle szelet a politikai meteorológia ismer. Volt balszél és jobbszél, ellenszél, hátszél, szembeszél, meg mindenki beszél. Az esemény tehát nem hagyta közömbösen az embereket. Ha nem is vagy sportrajongó, szurkoló, nézőtérrongáló, szemüveget a bírónak bekiáltó szurkoló vagy stadionhuligán, akkor is megnézed a megnyitót. Erre készültél. Bekészítetted a sörödet vagy a szenteltvíztartót.
Alapelv, közmegegyezéses kiindulópont, hogy egy bizonyos idő óta a nemzetek puszta felvonultatása és az olimpai láng meggyújtása enyhén szólva uncsi. Lefutott, hogy képszerűen illeszkedjék a világesemény eme pontjához. Olyan megnyitót kell rendezni, amelytől a néző beleborzong a gyönyörűségbe. Ez is egy verseny. Lekörözni az előző olimpiák megnyitóünnepségeit. Hogy emlékezzenek a népek erre. Jó, lesznek majd ezt követően érmek és könnyek, dobogók és zászlófelvonások, üvöltések, de azok a következő négy év alatt elcsendesednek, csak az éremszerzők emlékezetében maradnak meg, a többi a sporttörténet része lesz, na de a megnyitó, az más. Önálló életet él majd az emlékezetben.
Művészi esemény. Nagy színjáték, látványparádé, a rendezés mesterműve, mozgalmas mutatvány, cirkusz, opera, gladiátorjáték, szemgyönyörködtetés. És miért ne: megbotránkoztatás is. Hát ha máskor nem is – nem tudom, milyen volt négy vagy nyolc éve, halványan dereng, hogy Londonban sem a kutyaütők fesztiválja volt –, 2024-ben tökéletesre sikerült. Az emberek nekiestek laptopjaiknak, számítógépeiknek, és kéretlenül is megosztottták vélekedésüket a megnyitóról. Szó volt itt az utolsó vacsoráról és egyéb festészeti kérdésekről, meg a fölös futkározásról, tetőmászásról, melegekről és hideg Szajna-vízről, nőszobrokról és eső áztatta zongoráról, világhírességek felléptéről. Ha érdekel, nekem például Benvenuto Celleni Bécsben látható híres sótartója jött be, meg Hieronymus Bosch vízióit juttatták eszembe, sőt nem állott távol a képalkotás Breughel közmondásokat illusztráló híres művétől sem. További művészettörténeti kapcsolódásokért, kérem, forduljon orvosához, gyógyszerészéhez.
Számomra az volt lenyűgöző, ahogy a rendező egy ilyen sportvilágeseményhez mit tud, merészel társítani. Színpadra vinni. A képzelet határtalanságát, a szabadság mámorát, a bálványrombolást és bálványépítést jelentette a többórás show. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a meglepetés elmaradt. Nem visszakozom – nem akarok mindenáron tetszeni mindenkinek – , nem hátrálok meg, csupán egy nagy titok részeseivé teszem az olvasót: sokszor feledkezem ott a tévé előtt, ha a Mezzo (nemzetközi művészeti adó, feltehetően az UNESCO „zsoldosa”) műsorára rányitok. Az ott gyakran futó zenés színi előadások, balettbemutatók, kísérleti színházi produkciók lenyűgöznek, megbabonáznak, odafigyelésre szoktatnak, tanítanak. Ott bizony hasonló, sőt hasonlóbb, lilább, furcsább másságok, merészebb előadások, performanszok zajlanak. A MEZZO politikája: vegyíteni a hagyományost az újítással, adagolni a másságot, nem riadni vissza attól, amit ma még hátborzongatóan szépnek vagy felháborítóan merésznek, a rutinból kitörőnek, egyszóval: ami 21. századinak mondható. A gyakorlat úgyis megtalálja a középutat, amit aztán ismét meg kell haladni. A művészet, az életben maradás örök törvénye szerint. Aki nem halad, előbb-utóbb megéri saját kőkorszakát. Műveltebbek a csiszoltat is.
