Olga néni patefonja
2025-07-21 15:00:00
- Kuszálik Péter
Gyermekkoromban a nyarak egy részét Aradon töltöttük Molnár nagyapáméknál, de olykor Hidalmásra utaztunk vakációzni. Nem az utazások hangulatát próbálom fölidézni (zsúfolt RATA-buszok tetőcsomagtartóval, fonott kosarakban négy-öt alélt tyúkkal; átalvetőkben zománcos bádogkannák, poros makadámutak stb.), csupán egy dolgot emelnék ki az akkori emlékek közül: a patefont. Kurblis felhúzója volt, az energiát egy spirálrugó tárolta, és röpsúlyos mechanizmus biztosította az állandó fordulatszámot. Ha idejében nem húzták föl, akkor a lemez lassabban forgott, az énekesnő szopránhangja altba ment át. A patefon alkatrészeit gőzerővel hajtott szerszámgépeken munkálták meg, merthogy a villanyerő kényelmét akkoriban csak a világítás jelentette. Nagyapám 1886-ban született, az ő ifjúkorát még az efféle zenegépek tették varázslatossá. Módjával mulatoztak, szombaton bálba is elmentek, ha úgy adódott, s ha nem, akkor a belvárosi korzózás maradt. A sétatéri zenepavilonnál valamely fúvószenekar adott műsort. Mindezt csak az összehasonlítás kedvéért meséltem el. Az akkori műszaki fejlettségnek hála a ’zenélő gépek’ a kulturált szórakozást szolgálták: decibelek, hangfalak és tízezres tömegek eksztázisa még nem szerepelt a menükártyán.
Nem gondolom, hogy a heti zsörtölődéseim bármilyen hatással lennének a fesztiválok divatjára. Mivel új világunkban ’a pénz az úr’, mindent ennek a tükrében kell vizsgálnunk. Aprópénzért le se hajolnak a rendezők, nagy zsozsót pedig csak a tömegrendezvények hoznak: néhány tízezer, de inkább száz- és a többszörösei. Ha nem tévedek, akkor Vásárhelyen a Félsziget (az óbudai Sziget kisöccse) forgatta meg először a bankóprést. A pénzhajhászás versenyt generál, s a megmozgatott tömeg nagysága adja meg egy-egy fesztivál ’méltóságát’. (Ugyebár az adózott nyereség nem képezheti büszkeség tárgyát, mert ’pénzről nem beszélünk’.) Nemde egy vödörnyi pirka semmiség, de öt darab kétméteres csuka már komoly teljesítmény. Mondják azok, akik szabócentivel méregetik a siker mellbőségét. Vásárhely nyomába se léphet a kolozsvári őrületnek, ahol a sétatéri stadionba bezsúfolt izzadt tömeg ugrálása kisebb földrengést generált valamelyik évben. Az írók hírességét és nagyságát a kinyomott könyvek példányszámával jellemzik, holott: (1) az eladatlan kötetek értékét is be kellene vallani; (2) a kultúrában a mennyiség még nem jelent értéket. A kivagyiság, pénzéhség, büszkeség stb. nem mérhető méteressel vagy rugós mérleggel, de ügyes szónokok túlteszik magukat az ilyen apróságokon. Ceau elvtárs adott pillanatban kijelentette, hogy Románia ipara fantasztikus sikereket ért el, bizonyos termékeket világszínvonal fölötti minőségben gyártunk. Ez hasonlít a Kávékirály reklámjához, aki azt állítja, hogy az ő kávéja 102%-nyi kávét tartalmaz.
Jobb híján: a vásárhelyi fesztivál stábja is a résztvevők számára büszke. Más csapatról is hallottunk már, aki arra büszke, ami nem a saját érdeme. Ámde! Az egyik japán autógyár igazgatója mondta: muszáj a maximumot nyújtani, mert ha egyetlen selejtes kocsi fut le a szalagról, az a cégnek csupán 0,01%-nyi bukást, de a vásárlónak 100%-ot jelent. A minap történt a tengerparton: a vásárhelyinél ötször nagyobb fesztivált sikerült összefércelni, de egyik este baleset történt: egy csemete fölmászott a színpadra, ahonnan az előadó az ingénél fogva a színpad szélére rángatta a kölyköt, és kényszerítette, hogy a csápoló őrjöngők közé szökjön. Össze is törte magát rendesen, mentők stb. A hírt az interneten találtam; a vásárhelyi elit egyik influenszere így kommentálta az esetet: milyen jó, hogy a többség (= 499.999 személy) remekül érezte magát azon a bulin. Khm.
Mi mennyit ér? A választ a Mörfi a Tejúton címen megjelent füzetkéből másolom ide: „… én a versenyeken sohasem szorítottam rá a síkötést, mert – azt vallom – nincs az a kristályváza, amely megérne egy nyílt csonttörést. Nekem nem István, Pista vagy Pityu az ellenfelem, hanem a kitűzött pálya és saját magam. Ha baj nélkül célba értem, az számomra már a győzelmet jelentette. Én játéknak tekintem az egészet, ahol nem a díj a fontos, hanem a sízés maga.” Rövidke életem során megtanultam, hogy vigyázzak magamra, és kerüljem a veszélyes helyeket. (Ilyenkor jön okostojás kérdése: „nem félsz este lefeküdni, hisz’ az emberek 87,13%-a ágyban hal meg?”. Költői a kérdés, nem kell rá válaszolni.) Hőlégballon, tengeralattjáró, kalandpark, sziklamászás: egyik sem vonz, de a tömegrendezvények is ide sorolhatók; pl. a fesztiválok. Pár éve egy Zala megyei uszodába tévedtem be, addig nézegettem az egyik csúszdát, amíg eldöntöttem: kipróbálom. A lépcső tetején kis szemafor: piros, ha tilos, zöld, ha mehetsz. Alatta egy cédula: „Nem működik! Figyelje az úszómester jelzését!” Kihajoltam, integetéssel ’megbeszéltük’; beszálltam a csőbe. A végén csobbantam egyet, még a víz alatt voltam, amikor egy ökör a nyakamba zuhant. Szerencsére a vízben továbblökött, nem lett nagyobb bajom. Az úszómester bocsánatkérése: tehetetlenek az analfabétákkal szemben.
A múlt héten a fesztiválról sírva távozó leánykákat is megemlítettem. Ezzel kapcsolatban egy régebbi esetet idézek föl. 2017-ben voltam a negyedik El Caminón (spanyolországi zarándokút). Santander, zarándokszállás. Vegyes társaság, közöttük egy huszonéves, kacagós amerikai lány. Este kimegy a városba. Egyedül. Optimista. Miért is ne: civilizált európai nagyváros. Hajnali kettőkor nagy ricsaj, jövés-menés. Három fiú támogatta a zokogó leánykát. Amikor reggel nyolckor eljöttem, a ház előtti lépcsőn ült, mellette a zsákja, még mindig sírt. Egy másik lány vigasztalta. Aznap enni sem volt kedvem.
