Ők kiéi?
A lakásomhoz közel van a kövesdombi piac, ha az ember szép időben indul útnak, de mégis elég messze ahhoz, hogy jól elázzon vagy megfázzon, ha netán az eső eleredne vagy hűvös szél fújna útközben.
Megvásároltam mindazt, amire szükségem volt az ebédhez, fordultam is volna ki a bekerített piacrészről, amikor két asszony nevetős beszélgetéséből visszamaradt hangfoszlány csapta meg a fülemet: ,,Ez bezzeg nem fázik!”. Abba az irányba fordítottam a fejem, amerre a két asszony figyelte beszéde tárgyát: egy gyereket, aki valami ládát próbált húzni maga után a földön.
Megálltam, mert az embert megállásra készteti az ilyen látvány. A piacokon használt gyümölcsös-zöldséges fekete nejlonládát vonszolt. De nem akármilyen láda volt ám, egyik végére apró kerekek voltak erősítve, másik végén pedig egy jókora fehér madzag. Így aztán, ha a vállára vette a madzagot, a láda egyik vége kissé felemelkedett a földről, és aránylag könnyen gördülhetett volna a kerekeken a rakomány. Mondom, kissé, és gördülhetett volna, csak a baj ott volt, hogy a gyerek kicsike volt, a kötél pedig hosszú. Így aztán a láda nem emelkedett fel annyira, hogy csak a kerekeken fusson, félig csúszott, félig gördült. A ládában lévő zsák rakománya is megnehezíthette a gyerek dolgát, mindegyre megállt, cserélgette vállain a madzagot.
Nem volt több 7 vagy 8 évesnél. Fején félrecsúszott nagy tányérsapkája látszólag nem zavarta elfoglaltságában. A korán felnőtté vált emberek komolyságával dolgozott. Meggyötört arcáról fáradtság, az élettől eddig keveset kapott emberke beletörődése rítt le. Bal lába mezítláb, jobb lábán egy 42-es formájú, bokáig feltüremlő szőrmepapucs. Lépni nem tudott benne, inkább húzta azt is a földön, akárcsak a ládáját. Egyszerre belefért volna mindkét lába a papucsba, ha netán egy meleg otthonban játszani lett volna kedve. Időnként megállt, sáros, dermedt bal lábát dugta a papucsba, aztán haladt lassan előre, míg a kanyarban el nem tűnt a szemem elől.
Hazaérve, a tévéből szinte kiömlöttek az esőben vándorló elcsigázott tömegek kis batyujukba csomagolt addigi életükkel. De legalább mindeniken vadonatúj esőköpeny, kezükben élelem és vizespalack, szemükben a jobb élet reménysége. Csak mennek, menetelnek, sok eldobott cipőt, ruhát és élelmet hagyva maguk után. Az én emberkémnek talán egy egész életére valót. Ők csak mennek, megrohannak, lerohannak, meglepnek, ellepnek, követelnek, életerős férfiak és nők, jól táplált gyerekek, hisz tudják, a világ szeme rajtuk. Valakik, sokan, összefognak és megoldják a sorsukat. Nem kell sokat várniuk. Az én emberkém nem fenyegetőzik, ő csak időnként az emberiesség nevében egy kis alamizsnát kér tőlünk. Hisz ő a mienk. Ők kiéi?
Nem enged a látvány, szívem összeszorul, vajon itt, a Kövesdombon, jobb sorsra várva, hány kemény telet kell még mezítláb átvészelnie ennek a koravén gyereknek?
(Fogarasiné Bereczki Irma)
