Öt év a Fekete kolostorban

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (27.)

„Mindenütt kő, vas, lánc, nyers kiabálás, sötétség és émelyítő bűz. Itt a fogolytársak legnagyobb része is olyan, mintha a közös gyötrelem fokozása összeesküdött volna porkolábjainkkal. Figyelmetlenek, durvák, állandóan kiabálnak és veszekednek, s még a kedveskedéseikben, a tréfáikban is van valami fárasztó, leverő. Sohasem hittem volna, hogy ilyen világ is létezhetik. Az érzésem az volt, hogy valahová föld alá süllyesztettek, ahol a kínt, a nyerseséget, az állatiasságot visszhangzó sziklafalak között, borzalmas vasüllőkön kalapálják ki, mint Vulcanus fegyvereit.” (Fekete kolostor, 16. fejezet)

Kuncz Aladár megdöbbentő háborús regénye

Így szól a békítést és kiengesztelést célzó irodalmi diplomata, Kuncz Aladár (Arad, 1886. dec. 31. – Budapest, 1931. jún. 24.) az ő felejthetetlen, emberségében mindannyiunkat megdöbbentő és próbára tevő, kikerülhetetlen és sodró erejű könyvében, a Fekete kolostorban. A majdani Helikon-teremtő író, szerkesztő, kritikus és műfordító csak huszonnyolc éves, amikor az első világháború kitörésének hírére Franciaországban (ahol az ifjú irodalmár éppen álomittasan szívná magába az imádott francia kultúrát) sok társával együtt mint ellenséges ország polgárát („boche-t”) internálják. Büntető fogolytáborban tölt öt hosszú évet. Később, halálos ágyán megéri, hogy nyomtatás alatt lévő remekművét Babits Mihály és Kosztolányi Dezső a legelismerőbben méltassa. Az első világháborús francia fogolytábor lírai dokumentumregénye tárgyilagossága és értékőrzése jogán egyedülálló az összes háborús regény között. A párizsi garázsdepóból a périgueux-i karanténba, onnan Noirmoutier várbörtönébe, végül Ile d’Yeu kazamatájába zárt foglyok Kuncz Aladár tollán az összes háborútól szorongatott megrendült nemzet, sőt a „nagybeteg” emberiség történeti, társadalmi és erkölcsi keresztmetszetét képviselik. A Fekete kolostor fő erényei közé tartozik az a visszafogott, józan és világos hangnem, amelyen az író a legkegyetlenebb és a legszívfacsaróbb eseményeket is egyformán csendesen, tagoltan és részrehajlás nélkül beszéli el – mint az orvos, aki akkor segíthet a legjobban, ha minél magasabb koncentrációjú tudással és konok, rendíthetetlen belátással fegyelmezi forrongó részvétét betegei iránt… Kuncz Aladár gyógyító író, és az orvosi párhuzam alapján is világos, hogy „az író tollát nem az ihlet, hanem az elbeszélő kötelességtudás vezeti” (Láng Gusztáv: Élet és utópia. A Kuncz-életmű kérdései, 1998, 73).

A „doktor bácsi” diagnózisai 

A fogolytábor első orvosa másodnaponként megjelenik a várbörtönben. Fecsegő falusi orvos bácsi, rövidlátó, nagyothalló, és diagnosztizálás helyett kizárólagosan politizál… A szerző kivizsgálása meglepően – a visszatekintés szemszögéből humorosan  zárul:  

„Megmondtam, hogy betegségemnek milyen tünetei vannak. Lefektetett a kietlen szobában egyedülálló vaságyra, s elkezdte nyomkodni a hasamat. Miközben ezt a műveletet végezte, folyton ezt mondogatta: – Tudja? Bent vannak az oroszok. Az oroszok vannak bent!… Ha nincsenek éles fájdalmaim, igazán kedvem lett volna felnevetni és megjegyezni, hogy nem csoda, ha fáj a hasam, mikor az oroszok vannak benne. Az öregúr megszűnt gyömöszölni, kiegyenesedett, s mint végítéletet, tragikus komolysággal mondta a következőket: – Ha nem tudná, uram, megmondhatom: Budapest elesett. Az oroszok bevonultak az önök fővárosába. Ezzel a diagnózissal távoztam.” (Az első temetés, 5. fejezet)

A doktor bácsi a következő, szívbeteg foglyot is mint makkegészséges embert ereszti ki a vizsgálatról; de Jungblut fogolytárs, amint kilép az ajtón, összeesik, és azonnal meghal. Az internálótábor foglárait és adminisztrátorait nem hatja meg, ha lázadnak, ha az őrület határán járnak vagy ha éhségsztrájkot folytatnak foglyaik. A foglyokat emberszámba vevő jólelkű őrt (aki közös fényképhez a rabok mellé áll) pedig azonnal kivezénylik a frontra, hogy ott egyetlen lövés leadása nélkül essék el… A foglyok egészségét nem csupán a szörnyű körülmények: a penészes falak, a bűz, a megalázó tengő-lengő vegetálás, a higiénia teljes hiánya, az összezártság, az éhezés vagy  a patkányoktól hemzsegő környezet kezdi ki, hanem a szépség, harmónia és együttérzés hiánya, a reménytelenség, az otthoni hírzárlat, illetve a rossz hírek érkezése. A szerző beszámol arról, hogy amikor apja halálhíre után hirtelen legyengül, lázas torokgyulladására hashajtót rendelnek; ezt a kórt aztán „a nagy orvos, a nap” mulasztja el (Utolsó hónapok Noir Moutier-ban, 15. fejezet). 

A közösség, az együttérzés sem véd az egyéni sorscsapásoktól 

A foglyok között lassan kialakul egy mindenféle alkati, nemzeti, műveltségi, egzisztenciális és társadalmi különbséget felülíró együttérzés, egy olyanfajta együttérzés, amilyen az erdő fái között létezik:

„Sápadt, elárvult arcukról különös, megindító vigasztalás hullámzik felém, mint füllel fel sem fogható vigasztaló suttogás. Érzem, hogy növök, mellem tágul, a vér visszapezsdül belém… Valaki a szomszédomban hangosan felsír, s a mi arcunkon is megkönnyítő könnyek peregnek végig” (Az Ile d’Yeu-i citadella, 16. fejezet). 

A természet „betörése” a kazamatákba, a Vöröskereszt adományai, a könyvek, a gyéren érkező otthoni csomagok, az emberi jóság és szeretet ritka felszikrázásai közösséggé gyúrják a sokféle foglyot, ugyanakkor még e különleges erejű közösség sem védi meg tagjait az egyéni sorscsapásoktól. A börtönön belül mindig történik valami, amitől újra és újra felborul a „rend”. A vallásos elmélkedésekbe menekült, szelíd Tutsek második gyermeke halálhírétől megőrül. Az idegenlégióból idekerült többszörös büntetett gyilkost pedig csak az epilepsziás rohamok tanítják meg egyféle megbékélésre. A börtönlét feloldásának kísérlete sokféle testi, szellemi és jellembéli kihívást nyújt:

„Az életnek egészen mély, szinte pokoli rétegeiben sínylődtünk, amelyhez fájdalmasan esett volna a szép felületet tükröző művészi álmokat társítani. Több nyugodtsággal tudtunk tudományos könyveket olvasni s különösen filozófusokat. A kanti rendszer hideg építménye szinte orvosságszámba ment képzeletünknek, mert ezen az életnek csak igazán halvány reflexei éltek. […] Nyelvünk, beszélőmodorunk lassanként egészen elvonttá lett. Néha hónapokon át nem ejtettük ki szájunkon az élet gyakorlati szavait, és elszoktunk a művészi kifejezések által nyújtott, szinte fizikai számba menő titokzatos gyönyörűségektől is. Egész nap homályban tartózkodtunk. Mintha óriási agyvelő tekercsei közé költözködtünk volna be, ahonnan mindennek csak szürke, gondolati vázát láttuk. Fogalmi világunkat sétáinkon kivittük az udvarra, a rempart-ra is. Ami körülöttünk volt, egyáltalában nem láttuk” (A „fekete barát”, 17. fejezet).

A fekete barát 

A szigetbörtön sokféle belső börtönének rácsait egy szép, szabadban tölthetett nap eseménye feszíti szét: amikor a foglyok együtt asszisztálnak egy tehén ellésénél és egy kisborjú születésénél. A kisborjú mellett az életre és szabadságra vágyó rabok lelkében a végtelen szenvedésből valami különleges érték születik meg, egy új, sohasem ismert lény, a „fekete barát”:    

„A fekete barát már hónapok óta, talán évek óta velünk, bennünk van. Olyan, mintha mi volnánk, de mégis több, sokkal több. Számára nincs fogság, elnyomottság, mert mindent szabadon megcsinálhat. Ha egyesek közülünk betegek, ő mindig egészséges. Ha egyesek gonoszok, ő mindig jó. Ha egyesek meghalnak, ő mindig él… Fekete barát? Oly mindegy, hogy hívják! De van, él, lélegzik, alkot, cselekszik. Nem beszéltünk össze, hogy megteremtsük, nem álltunk össze, hogy egységét kialakítsuk. Jelszavakkal, rábeszéléssel, meggyőzéssel ilyen teremtményt nem lehet világra hozni. A sok szenvedés a szívek kérgét elváslalta, s egyszerre a sok szív összeforrott, hogy együtt és egyben dobogjon. Megszületett az új lény. A világra jött, mint ahogy ma a borjú kibomlott anyja méhéből. Talán azért sírtunk, nyögtünk, tépelődtünk és gyötrődtünk, hogy fájdalmunk méhe megszülje őt, a száz- és ezerkarú, a száz- és ezerlelkű s mégis egy-embert… A fekete barát, a fekete barát! Már nem is sejtelem, nem is öntudat, hanem vidám, boldog ütem. A ránk boruló sötétségben világít, mint földöntúli fény, és harsog, mint égi kürt… A citadella sötét épülete szétválik, mint a köd, és kifényesedik a fekete kaputorok, amikor rajta belépünk.” (17. fejezet)

Kuncz Aladár egész művészetének, transzilvanista szemléletének és gyakorlatának a titka valahol a fogolylét mély poklában alakult ki. Ahogyan az író vall erről, az alkotóművészt a valóság ihleti meg, és az igaz alkotás mindig anyai, életre szülő folyamat egyben: 

„A művész mindig áldott állapotban van […] Amikor világra hozza gyermekét, a mű már készen van benne, s világrahozását az alkotásnak külső lefolyása csak könnyítheti vagy nehezítheti, de lényegében nem befolyásolja. [A rejtett nőiség] a természettel összejátszva börtönök kőfalain is be tud lopózkodni, rongyokból bársonyt, bűzből illatot, árnyékvilágból ragyogó életteljességet alakít, s mindeneken áttörve örökre csak álmokra csábít, meghódít és kishitű férfimorálunkon győzelmet arat.” (17. fejezet) 

A spanyolnátha – jóindulatú orvosok 

A háború vége körül a szigetbörtön lakóit is megfertőzi a spanyolnátha. A járvány pusztító erővel tarol a cellákban, minden rend felbomlik, nincs étkeztetés, nincs csapatos kivonulás, nincs felügyelet sem, mivel az őrök is sínylődnek. Szinte mindenki lázas, több cella „kivívja” a halottaskamra funkciót. Az író megragadja azt a pillanatot, amikor a beteg már-már nem érzékeli saját személyisége korlátait, és a bajtárs halálhírét úgy fogadja lázas elmével, mintha ő maga volna a halott (Egyszerű örömök, 19. fejezet). A háború végén a szigetbörtönbe végre egy jóindulatú orvosbizottság érkezik, de ekkor a rabok életereje már csak alig pislákol, és éppen ezután kezd tombolni a spanyoljárvány (Fenyegető örvények, 20. fejezet). Drámai haláltánctablókat láthatunk megelevenedni a regény lapjain. Kuncz elárulja, hogy a börtönben a dühöngő spanyoljárvány ellen két igazán enyhe hatású orvosságot alkalmaztak:   

„A torkot és a mellet jóddal beecsetelték, és égő vattával levegőtlenített poharakat raktak a mellre és hátra, hogy a vérkeringést a megtámadott helyeken felfrissítsék. Az ápolóknál volt hőmérő is. A súlyosabb betegeknek mindennap megmérték a lázát. Hozzánk Kaiser és Crombeck minden délután bejött. Egyszer Kohler is velük volt. A betegek arcába cigarettafüstöt fújt, úgy látszik, a dohánnyal védekezett a ragálytól. Így kaptunk néha híreket a többiekről. Karácsony másodnapján meghalt Zaruba, a gondos, szelíd könyvelő, aki mindig könyökvédővel dolgozott az 54-esben. Ő volt az első halott. Utána Neuhaus következett. A hidegvizes kúra, a folytonos futás az udvaron semmit sem használt. A halál az elsők között támadta meg őt, aki már fogsága kezdetétől fogva úgy vigyázott egészségére… Az 51-est átalakították halottaskamrává…” (Haláltánc Ile d’Yeu-n, 23. fejezet)

Még egy orvos jelenik meg a szigetbörtönben, de ő sem hoz gyógyulást a járványban legyengültek számára, inkább csak felméri a foglyok állapotát: 

„Délelőtt jött. Kohler és két ápoló kitárta előtte az ajtót. Pirospozsgás arcú, gondosan fésült öregedő úr volt. Egyenruhája vadonatúj. Annyi életkedvet, illatot és ragyogást hozott magával, hogy alakját tekintetünk nem győzte felszívni. A 36-os állandó félhomályában valósággal világított, mint a nap. Megállt a szoba közepén, és megparancsolta, hogy sorjában nyújtsuk ki nyelvünket. – Oui, c’est la grippe… c’est la grippe… – ismételte fejbólintással mindegyiknél. Dudáshoz külön odament, s fülét hátához illesztette. Pillanatig hallgatta, majd kiegyenesedett és biztató nevetéssel jegyezte meg: – Ennek erős a tüdeje, mint a rák páncélja. Már ki akart menni, mikor Kohler útján kértük, hogy Jankovitsot is nézze meg. Az ő hátához is odanyomta fülét. De vele már nem volt megelégedve. Kezével legyintett, és csak annyit mondott: – Tant pist!” (23. fejezet)

A szerző ismét a halál torkába kerül 

Már szinte nem is küzd az életéért: „Azt hittem, hogy már évek óta fekszem a kriptában. Mellemen összekulcsolt kezem olyan súlyos volt, mint koporsó fedele. Elszállt belőlem minden reménykedés, képzeletem a jövőmre színeket rakni már nem tudott. […] A zöldesszürke, nyirkos kőboltozat inogni, lengeni kezdett, s az egerek, amelyek a falon egyik lyuktól a másikig surrantak, olyanok voltak, mint szürke kis pamutgombolyagok, amelyeket nagy csontos sárga kéz húzogat fel. Eltűnt a dolgok súlya és mozdulatlansága. Nem volt rossz érzés így zuhanni.” (23. fejezet)

A francia fogság után ez a klasszikus polgári értékrend szerint, a kolozsvári piarista gimnázium szellemében nevelkedett fiatalember, aki édesanyját korán elvesztette, akit édesapja nyolc testvérével együtt mégis iskolázott, kapott még tizennégy esztendőt. A magyar-latin-görög szakos tanár, a Nyugat munkatársa 1923-ban költözött haza Budapestről, hogy a kisebbségi létbe jutott Erdély irodalmi életének egyik fő megszervezője legyen. Áldozatos szervezőmunkája közben alkotta meg a Fekete kolostort, a magyar Feljegyzéseket a holtak házából (Dosztojevszkij műve 1860 és 1862 között készült). Kuncz Aladár könyve ma aktuálisabb, mint valaha, mert mindannyiunkról szól, bárkiről, aki „valamely őrjöngő kollektivitás áldozata” lehet.