Csütörtöki kimenő
Mostanság a tavasznak nagyon sietős. Már volt s van még hóvirág. Láttam egy doktornő asztalán. Nem védett virág, azt mondják, de mások ezt erősen cáfolják.
Mostanság a tavasz hamarabb jön, pedig volna rá elég ideje. Hiszen alig volt tél, a szánkók talpa ott rozsdázik a kiserkélyen vagy a pincében, padláson, már ahol van efféle luxushelyiség. Raktár. Ahová a használaton kívüli holmit, elveket, szeszélyeket és rögeszméket elrakjuk. Megszabadulunk tőlük ideiglenesen.
Na persze volt némi hideg, jól fogott a kesztyű és a sál, szépen tobzódtak a sapkák és kalapok, hosszabbodtak a sálak, de azért nem kellett elővenni a súlyos klasszikus télikabátot. Teljesen kiment a divatból, talán már feledésbe is merült gyermekkorunk aranygombos sötétkék télikabátja, mit féltő anyák adtak reánk, ha kivittek sétálni. A gyermekkor sétányai eltűntek, megrövidültek, átépítették őket.
A tavasz kétségtelen jeleket küld: vígan csörgedezne a patak, ha lenne benne elég víz. De a tél száraz volt, az esők fukarul mérettek odaföntről. Nem kell tartanunk – mondta valaki a minap – árvíztől, a hegyekből nem zúdul le az olvadt hó, amit semmi sem tartóztatna fel, mert a havatlan havas oldaláról a szorgos fabetyárok kivágták a szép szál mesebéli hangszerfákat.
A tavasz kétségtelen jele volt a marcisor (erőszakolt magyarítással a márciuska, miként a miccs neve – csórékolbász – pfuj) és az össznépi március nyolcadika, a férfiivászat kivételes világnapja, amikor az is „ünnepel”, aki amúgy hétköznappal nem tartja magával egyenlőnek az ünnepelt női nemet.
Ja, és itt vannak a márciusi megemlékezések, amelyek harminc év óta kiváló alkalmak a nemzet hasadozására, a kisajátításra, az igazabb nemzetfiság bizonygatására. Ilyenkor osztogatnak kitüntetéseket a szabad sajtó és a lakájsajtó nevében, feszítenek a politika szereplői, vagy átkot mondanak egy másik politika csahosaira, lesz felvonulás, kirekesztés, bekísérés, csendőrségi kíséret, didergés, virágok, beszéd és képmutatás, kokárdák, miegyéb.
Az ünnep szüksége, hite már nem válik belső meggyőződéssé. Már csak kötelezően emelkedett vagy csökken a kötelező szólamok hitele, holott Petőfi még mindig a leghitelesebb, és Kossuth túlszárnyalhatatlan; Áprily Lajos verse, a Tavasz a Házsongárdi temetőben még mindig könnyet csal a szemembe.
Na igen, hamarabb hajnalodik, rövidülnek az éjszakák, oszlik a homály, szebb az utcakép – ha idejében összeseprik a szemetet, a kukák környékének feldúlását eltünteti a szorgos seprőasszony. Talán még az iskolajárás is jobb kedvvel történik. A gyerekek kisereglenek az iskolaudvarra szünetben. Alig lehet őket visszahessegetni.
Előkerülnek a biciklik, korrektül kerékpárok, az ügyes kezű apák megszorítják a csavarokat, újra beállítják a nyerget. Megígérik a gyereknek, hogy a hét végén elmennek lovagolni – elvégre a lovas nemzet imidzsét ápolni kell – , előhozzuk a görkorcsolyákat, és megállapítjuk, hogy az aszfalt kátyúi csak mélyültek, mint a román-magyar barátság papíron, felbőgnek a motorok, és kirajzanak a lóerők, fogynak a bőrszerkók, bukósisakok és a maszkok, a parkok feltelnek nyugdíjasokkal, a novemberben abbamaradt sakkpartit folytatják, a játszótereken egymás után keletkeznek a horzsolások, lekopott mázú térdek és könyökök. A vénasszonyok végre beszélőre mehetnek unokafelvigyázás ürügyén odalenn a padokon. Erősödik a negyedek időskori kohéziója.
Már nem telnek meg az újságok első oldalai a „siessünk, elvtársak a tavaszi munkálatokkal!” szólammal. Nincs szántóverseny. Igaz, Szántó utca sem. Hosszan nyúlik december elseje felé.
Egy srác azért nyúzza anyját, hogy felvehesse már a rövidnaciját, amiről még szó sem lehet, a néptelenebb utcákban fiatalok találkoznak, és egymásba karolnak, vagy ennél több is történik. Szóval az élet elered a kellem és a kényszer, az illúziók és a szerelem mentén. Közeledik az érettségi, megtelnek feszültséggel az osztálytermek, a nagykorúság küszöbén topognak, akik helyünkbe fognak lépni, ha hon maradnak. Tanáraik irányítása alatt kötelezően szimulálnak, miként a kezdő pilóták a tesztrepülésen.
Mindezek dacára a tavasz – valódi.
