Örökös újrakezdésre ítélve

Az erdélyi magyar orvosképzés és sebészet története

Rendkívül tanulságos, adatokban gazdag könyv vetített képes bemutatójának színhelye volt május 20-án a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Ház nagyterme. Az erdélyi magyar orvosképzés és sebészet története dióhéjban című kötet szerzője dr. Péterffy Árpád szívsebész, egyetemi tanár, a debreceni egyetem emeritus professzora és testvére, dr. Péterffy Pál szemész főorvos. A kötet szép, színes képanyaga egyetlen nem orvos testvérük, Péterffy Attila okleveles gépész- és villamosmérnök munkája. Összeállítása, formába öntése és megjelentetése az öt Péterffy testvér, az említetteken kívül Erzsébet fogszabályozó szakorvos és Lajos fogász szakorvos együttműködésének az eredménye. A könyvvel szüleiknek, id. dr. Péterffy Pál egyetemi előadótanárnak, Marosvásárhely egykori közismert sebészorvosának, édesanyjuknak, Péterffy Pálnénak (szül. Borka Erzsébet) és 1945-ben elhunyt elsőszülött testvérüknek állítottak emléket. 

A marosvásárhelyi bemutatón a szerzőt dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár mutatta be, bár a közönségből ítélve, amely jobbára nyugalmazott egyetemi tanárokból, orvosokból állt, több mint valószínű, hogy mindnyájan ismerik. Az 1938-ban Kolozsváron született Péterffy Árpád 1945-ben az újraindult Bolyai Tudományegyetem orvosi karának átköltözésekor érkezett szüleivel Marosvásárhelyre. 1960-ban szerzett általános orvosi oklevelet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, ez idő alatt édesapja mellett asszisztálva, aki lakásukon is végzett egynapos sebészeti beavatkozásokat, életre szóló tapasztalatokat szerzett. Kihelyezését követően Marosvásárhelyre visszatérni már lehetetlennek tűnt, ezért képzett mellkassebészként 39 évesen Svédországba emigrált. Stockholmban a Karolinska Intézet Szív- és Mellkassebészeti Klinikáján Viking O. Björk professzor tanítványaként, majd munkatársaként dolgozott. Debrecenben Magyarország egyik legkorszerűbb szívsebészeti központját hozta létre és vezette. 45 éves szívsebészi pályafutása során több mint tízezer nyitott szívműtétet végzett, mintegy 200 tudományos közleményt írt, konferenciákon mutatta be újításait. Kiváló oktató és gyógyító tevékenységéért díjak, elismerések sokaságát kapta, köztük a MOGYE díszdoktori címét is. A 2005-ben – édesapjára gondolva – büszkeséggel átvett címet 2013-ban a marosvásárhelyi egyetemen folyó diszkriminatív politika ellen tiltakozva visszaadta, saját pályájával bizonyítva, hogy az anyanyelven elsajátított ismeretek birtokában is helyt lehet állni bárhol a világon. 

A könyvbemutatón Péterffy professzor elmondta: nagy öröm számára a második könyvének a bemutatóján részt venni, miután az elsőben társszerzőként a marosvásárhelyi református temető orvossírjait, az ott nyugvó orvosok rövid élettörténetét örökítették meg. Mivel a „késviszketegség átment tollviszketegségbe” – jegyezte meg humorosan a szerző –, megszületett a második könyv is. Megírásához a szikrát a 2006-ban megjelent 100 éves a magyar Sebész Társaság című kötet előszava adta, amelyben a társaság akkori elnöke kijelentette, hogy nem óhajt az elcsatolt országrészek sebészetével foglalkozni. Tíz év múlva Lukács Géza professzor a 110. évfordulóra készülő kötet számára Péterffy professzort kérte meg az erdélyi magyar sebészet történetének a megírására. Ennek kibővítése nyomán készült el a testvéreivel közösen írt és szerkesztett könyv, amelynek négy fejezete a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi magyar orvosképzésről, az erdélyi magyar sebészet történetéről és az erdélyi egynapos sebészetről szól. Ez utóbbiban a szerzők édesapjuk, id. dr. Péterffy Pál tapasztalatait is felhasználták.

Az írás szerkesztett, rövidített szövegét 2017-ben Harmónia rovatunkban folytatásokban közöltük.

A könyvbemutatón Péterffy professzor az erdélyi magyar ovosképzés jelentős eseményeit emelte ki. Elhangzott, hogy a kibővített tartalommal megjelent könyv előszavát Muszbek László akadémikus jegyzi, aki idézi azt a mondatot, ami az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem első rektora, Magnificus Berde Áron jogászprofesszor székfoglaló beszédében hangzott el: „...az egyetemet nem a néma falak, hanem a tanárok szellemi ereje alapítja meg hírnévben, áldásos működésben”. Igaz ez az orvosi karra is, ami 1945-ben, Marosvásárhelyre költöztetésekor harmadszor volt halálra ítélve, de a lelkes tanárok munkájának köszönhetően megmaradt és felvirágzott. Amíg hagyta a hatalom. Mert az egyetem életét mindig a felsőbb politikai széljárás határozta meg.

Így volt ez a kezdetektől, amikor a Mária Terézia által 1774-75-ben alapított, orvosi karral is rendelkező akadémiát a trónt öröklő II. József líceummá minősítette. A folyamatosan működő sebészeti iskolából jött létre 1817-ben az önálló Orvos-sebészeti Tanintézet, ahol végül négyéves tanidőben sebészmestereket, bábákat képeztek a tudományegyetem 1872-es megalakulásáig. Érdekes epizódja ennek az időszaknak az 1853-as rendelet, amellyel kötelezték a német oktatási nyelv bevezetését. Lenhossék József, a tanintézet bonctanprofesszora télvíz idején Bécsbe kocsikázott, hogy az illetékes minisztert meggyőzze a rendelet visszavonásáról, ami sikerült. 

Több évszázadnyi vágyakozás után a kiegyezés tette lehetővé, hogy Magyarország második egyetemét Kolozsváron hozzák létre, 1872-ben alakult meg a magyar tudományegyetem négy karral, majd az 1881-ben kiállított alapító oklevélben kapta az uralkodó I. Ferenc József nevét. Az indulást megnehezítette a megfelelő épületek hiánya. Ekkor jelent meg Kolozsváron az egynapos sebészet, a módosabb betegek otthoni operálása, ahol kedvezőbbek voltak a feltételek, mint a felújításra szoruló Karolina kórházban. Az ezredfordulót követően Meixner Károly és Alpár Ignác tervei alapján kezdődtek el a Farkas utcai, neoreneszánsz stílusú központi épület munkálatai, amire a magyar állam 2,5 millió aranykoronát költött. Az 1902-ben felavatott központi épület után az Egyetemi Könyvtár felépítése következett, ami akkoriban Közép-Európa legkorszerűbb könyvtára volt. A klinikákat pavilon rendszerben a Mikó Imre által az Erdélyi Múzeum Egyesületnek adományozott 10 holdas kertben építették fel teraszos megoldással. A díszes sárga és vörös klinkertéglából készült épületek ma is a kolozsvári klinikáknak adnak otthont. Ez a könyvben levő felvételeken is jól látható. 1899-ben épült fel a 100 ágyas új sebészeti klinika, ahol az egyetem első tanszékvezető sebészprofesszora, Brandt József sebészműtői amfiteátrumot hozott létre – emelte ki Péterffy professzor. A lendületesen fejlődő orvosi kar fénykorának a világháború, majd az impériumváltás vetett véget. 1919-ben a román hatóságok fegyveres erőszakkal fenyegetve vették rá Scheller István rektort a 63 épületből álló egyetem átadására, ami 1921-től Szegeden folytatta az oktatási tevékenységet. Az első román rektor által ígért gigantikus fejlesztési tervekből egy fél tucat egyetemi épület valósult meg. A román nyelvet nem beszélő többségi kolozsvári magyar lakosság ellátására magánklinikák alakultak, Mátyás Mátyás sebészorvos Park szanatóriuma és a Református Diakonissza Kórház, ahol a fiatal orvosok kaptak helyet.

Az 1940-es bécsi döntés után a román egyetem a teljes felszereléssel együtt Nagyszebenbe és Temesvárra távozott. Ahhoz, hogy újraindulhasson az egyetem, a magyar állam 26 millió aranypengőt (ötmillió amerikai dollár) költött. Az orvosi kar 18 tanszékkel jobbára erdélyi professzorokkal kezdett, de csak 1944-ig működhetett, amikor a kormány elrendelte az egyetem kiürítését. Péterffy professzor szavaiból kiderült, hogy milyen nehézségek árán tudta ellátni a Péterffy Pál főorvos irányításával működő, hadikórháznak átvett „új klinika” a tordai csata sebesültjeit, köztük a szovjet hadifoglyokat is. A szovjet katonai közigazgatás bevezetésével 1944 decemberében újraindulhatott a kolozsvári egyetem. Az 1945-ben megalakult Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. Királyi rendelettel lehetővé tette, hogy az I. Ferdinánd Egyetem visszatérjen az 1940 előtt használt helyiségekbe. A Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, majd a királyi rendelet alapján júniustól magyar nyelvű tudományegyetem létesült, ami felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Az újraalakított magyar egyetem, mivel a királyi rendelet ellenére a román fél nem biztosított számára helyet, 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni – foglaltuk össze az elhangzottak alapján az ismert történetet. Az előszó szerzője szerint, ami ezután következett, azaz a semmiből megteremteni a képzés, gyógyítás, kutatás „magas szintű művelésének a lehetőségét”, az egy hősköltemény, aminek megírásához kiváló képességű, elkötelezett szakemberekre volt szükség. 

A könyv negyedik fejezete, Az erdélyi magyar egynapos sebészet története, szervesen egészíti ki az erdélyi magyar sebészet történetéről írt fejezetet. „A szükség okozta kényszerhelyzet, a tudással megalapozott magas szintű innovációs készség a józan orvosi gondolkodással párosulva olyat alkotott, amit a korabeli elit kétkedéssel fogadott, de amit a gyakorlat bizonyított és az idő fényesen igazolt” – írta Muszbek László akadémikus. Hadd tegyük hozzá, hogy a magyar sebészet története tulajdonképpen 1962-ig, a MOGYI jellegének a megváltoztatásáig tartott, amikor az utolsó magyar tanszékvezető sebészprofesszort nyugdíjazták. A fejezet a neves magyar sebészek életrajzával ér véget. Az első fejezet végén pedig a kolozsvári egyetem első rektorainak életrajza olvasható.

Még hosszan idézhetnénk mindazt, ami a bemutatón elhangzott, de a könyvben minden megtalálható. A külalakjában is szép, esztétikus kötet a debreceni Alföldi Nyomda Zrt. kiadásában jelent meg. Tartalmát a korszakának újabb emberpróbáló viszontagságait élő marosvásárhelyi egyetem, a MOGYTTE hallgatóinak is ismernie kellene, nem az elkeseredés miatt, hanem az örökös újjászületés reményéért.