Önmagunk meséje az Arielben

Volt egyszer egy… varázslat

Hogyan lehet zsebre rakni egy köddarabot, az eső és a pocsolya zenéjét, a nyári boldogság egy szikráját, a szegénység leheletéből egy párát? Mint általában a világ legfontosabb dolgaihoz, ehhez sincs egyértelmű utasítás. A Volt egyszer egy című mesejáték hősnőjének mindez sikerül, mégpedig úgy, hogy mi, az apró publikum között elkeveredő, nagyra nőtt nézők is részeseivé válhatunk a varázslatnak.

A Máté Angi „világújrateremtő” (Lackfi János) meséiből született játék, az Ariel társulat és vendégalkotói közös produkciója idén ősszel a nagyváradi Fux Feszten, az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválján kétszeresen tarolt, a legjobb előadás és a gyerekzsűri díját is hazahozta. Ha részecskéire bontanánk az élményt, csak a különleges látványvilágra, a zeneiségre vagy éppen a mesterien megkomponált történetfolyamra összpontosítanánk, úgy is kiérdemeltnek éreznénk az elismerést, de a Volt egyszer egy összességében nyújtja mindazt, amit csak az igazán igényes, harmóniát kereső és találó alkotások képesek. A legegyszerűbb és legfontosabb igazságokat meséli körénk rendkívüli érzékenységgel, felvonultatva a külső és belső világ fő elemeit, amelyeket az ismeretlenből érkező gyermeki lélek torzítatlanul, a maga színes vagy színtelen, gyönyörködtető vagy rémisztő valóságában érzékel. 

A copfos főhős a szemünk láttára, a percek körjátéka utáni csendben, fény és árnyék párbeszédéből születik, mintegy beavatva a genézis misztériumába. Puszta színre lépése máris maga után vonja a konfliktust, az első idők bibliai magányát. Mintha egy más, tisztább bolygó lakója, a kis herceg lányváltozata landolt volna a lakatlan térben, ahol a „nagyok” információáradatával még át nem itatott fantázia a félelem metaforáit, a nyújtózó ürességet, majd a napsütésben sétáló farkast, illetve a sötétben lakozó fenevadat kelti életre. 

„Nem volt maradása a félésben, hát elment a világba ez a kislány” – indítja el a tulajdonképpeni eseménysort a népmesei hangulatú narráció. Ezután egymás után tűnnek fel egyéni történeteikkel a kincsek – csupa megvásárolhatatlan, ingyen bármikor megszerezhető útravaló –: a gyönyörű köd „habos és fodros” szürkesége, amely hol tajtékzó tengerré, hol fák között tipegő kisasszonnyá változik, és amiből nőni kezd a tavasz; a tavaszban lakozó, barátok után „muszogó” sün, akinek szúrós tüskéit ribizliszemekkel lehet megszelídíteni; a nagykabátméretű, bluttyogó szemű pocsolya és a felhő találkozásából születő zene; a boldog nyári perec és a morcos kifli, amelyek légyhintává válva találják meg az összhangot. A legmeglepőbb – és talán a legmélyebb mondanivalót hordozó – „szereplő” a nyár végi, markolókocsihoz hasonlító szegénység, amelyet a kislány szívverései harmonikává változtatnak. 

Három évszak kíséri tehát főhősünket önfeledt, bátor kószálásában, ami az – egykor ijesztően terjeszkedő ürességtől megszállt – otthonnál ér véget, így tulajdonképpen a hazatalálás metaforájává válik. A várt varázslat természetesen nem marad el, a zsebből kipakolt kincsek – a zene, a boldogságszikra és társai – eltüntetik a betolakodót. Helyébe nagy, hallgatag fejként születik meg a csend, amelynek énekére ki nem mondott titokzatossággal lép színre a tél: „hullni kezdett valami puhaság az égből, pilinkélt, míg ujjnyi, majd kétujjnyi lett, végül térdig állt a világ benne”.

Így ér körbe a történet, és válik a létezés teljességének megnyugtató, szívmelengető jelképévé. A kis (herceg)lány hazatalált, és vele együtt egy kicsit mi is.

Volt egyszer egy. Máté Angi meséi nyomán. Rendező: Bartal Kis Rita (Blattner Géza-díjas), a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészeti vezetője. Dramaturg: Markó Róbert, a győri Vaskakas Bábszínház művészeti vezetője. 

Koreográfus: Györfi Csaba, a nagyváradi Szigligeti Színház tagja. Zeneszerző: Kiss Erzsi énekesnő és alkotótársai: Pápai István, Dudás Zsombor; tervező: Sipos Kati (kecskeméti Tintaló Társulás).