Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az idei októbert szinte teljesen kitöltötte az immár 34 éve évenként megrendezett Constantin Silvestri Nemzetközi Zenei Fesztivál. Ezen a színvonalas eseménysorozaton a nemzetközileg nagyra becsült szerzők mellé marosvásárhelyi zeneszerzők is fölsorakoznak. Ez azt jelenti, hogy Marosvásárhely szerves része a világ zenei vérkeringésének. Ebbe a keringési rendszerbe számos szív pumpálja az életadó erőt és lelket. Az egyik ilyen marosvásárhelyi szív Makkai Gyöngyvér.
A kitűnő zeneszerzővé felmagasodott pedagógus október 22-én egy egész estét kitöltő repertoárral várta Marosvásárhely modernitásra és mély lelki tartalomra szomjas, zeneszerető közönségét. A műsorfüzetet böngészve – és a tanárnőt ismerve – azonnal feltűnt, hogy nem lehetett egyszerű a komponista dolga az előadandó művek összeválogatásakor, hiszen a több kötetet kitevő (immár kiadott) életműből e hosszú idő alatt is csak szemelvényeket hallottunk.
Makkai Gyöngyvér szerzőként is jó pedagógus. Művei bemutatásához lehetőleg egykori tanítványai közül választotta ki az előadókat; ugyanakkor kollégáit sem hagyta ki az előadás általi újraalkotás élményéből. Ilyen felállásban érezhetően személyesebb volt a szerzői est hangulata, mint ha idegenek adták volna elő a zeneműveket. És hogy minél több előadónak jusson szerep, a zeneszerző pedagógus gondolt a szólistákra, kórusra, vonósnégyesre és sok hangszeresre – szerzői sokszínűségéről vall, hogy mindenkinek juttatott közölnivalót.
Az előadás mély lelki töltetéről árulkodott, hogy a Tiberius vonósnégyesnek kétszer is húrcserére volt szüksége ahhoz, hogy tolmácsolni tudja azokat az érzéseket, melyek a hangjegyek mögött rejtőznek.
Ez a szerzői est a maga tizenhat kompozíciójával mintha tiszteletadás lett volna. Előadás közben megtudtuk, hogy a szerző fuvolista nagytatája, Müller Viktor egyik alapítója volt a Mureșul Állami Filharmóniának. Talán nem véletlen, hogy épp a Generációk című orgonaművel kezdődött a hangverseny, aztán Megszületett a fény – a koncert után egyértelművé vált, hogy a nagypapa szemszögéből – és tegyük hozzá, a mi szemünkben is – Makkai Gyöngyvér ez a fény. A további művek: Először; Tudod-e?; Groteszk játék; Három dal Fórián Andrea verseire. A Sok már a jel című, három szólistára és zongorára írt mű hátborzongató pontossággal figyelmeztet az értékrendjét vesztett világunk szakadék felé táncolására. Az orgonán megszólaló Kristályok végre érzékenyen rávilágítottak, ha nem hagyjuk veszni az örök emberi értékeket, akkor megláthatjuk, hogyan csillog felénk az üdvösség.
Az emberi érzékenység tetőfoka az Egy csellista emlékére írt trióban csúcsosodott ki. Kitűnő rendezéssel a színpadon egy vonósnégyesnek kellett volna fellépnie: négy kottatartó és négy szék várta a zenészeket. Végül két hegedűs és a brácsás foglalta el a helyét, és „a velőket rázó húrokon” fölsikoltott a fájdalom. Két tételen át éreztük a csellista hiányát, és a súlyos félhomályban ott izzott az üres szék és a csupasz kottatartó látványa is. A harmadik tétel – szöges ellentétben az első kettővel – mintha a hiányzó muzsikus, Kozma Péter vigasztaló hangja lett volna: egy meleg hangú, édes melódia variációja tolmácsolta a megnyugvás, az örök békesség vigasztaló üzenetét.
Makkai Gyöngyvér Istenbe vetett hitéről mesél a következő három mű: Mint őrök a reggelt; Jelenések; valamint Nem kell a szó. Az első kettő zongorakíséretes kórusmű, az utóbbi szintén zongorával színezett szopránszóló – mindhárom mű megerősít abban, hogy akkor is van értelme a létünknek, ha úgy érezzük, elhalkul a szavunk a világ csörtetésének zajában.
A vonósnégyesen megszólaló Madárvonulás úgy idézi az őszi vándorlást, mintha mi is madarakként szállnánk. És kitűnő érzékkel, a madarak távozása után következik a Ha várva vársz kezdetű kórusmű. A távozás, várakozás és a visszatérés reménye egyben advent és karácsony közeledtét is jelzi. Aztán a Tündérország képei a szülőföld, az otthon iránti mély ragaszkodást, a szerző hitvallását ábrázolják. Végül a Kövesd a hangot! című vallomás a komponista lelki önéletrajzának egy részletét fedte fel.
Kedves Tanárnő, kedves Makkai Gyöngyvér, köszönjük azt az útmutatást, azt a hangot, amit követhetőként jelölt ki minden jelenlévőnek!