A csillagász szamár, a szamár csillagász osztja ki a szerepeket kinek-kinek a tudása szerint Mátyás király A csillagjós című tréfás regében.
A csillagász szamár, a szamár csillagász osztja ki a szerepeket kinek-kinek a tudása szerint Mátyás király A csillagjós című tréfás regében. A szép időt magabiztosan előre jelző csillagásszal szemben ugyanis a király láttán felbődülő szamár figyelmezteti az uralkodót az eső közeledtére. A bőrig ázott király pedig a „szellemi képességei” miatt gyakran kicsúfolt állatot nevezi ki időjósnak a csillagász helyett.
A szerepek felcserélődésének vagyunk mostanában tanúi erdélyi tájainkon is, amikor orvosok kezdenek el nyelvészkedni, ahelyett hogy kórisméző, gyógyító munkájukat végeznék, amire esküt tettek. Székely lánykákat aláznak meg, utasítanak el, írnak megjegyzést a kórlapjukra hiányos román nyelvtudásuk miatt, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, amire a képesítésük feljogosítja őket. Miközben a nyelvművelő televíziós műsorokban a valódi szakemberek a nyelv rejtélyeiben néha megbotló tévébemondók és az utca egyszerű román emberének a tévedéseit próbálják orvosolni, a kincses város mellé immár felzárkózott Temesvár is, ahol az utóbbi napokban a sportklinika orvosai a nyelvtudást és nem a beteget vizsgálták elsősorban. Sportorvosként vajon a temesvári vendégjátékra más országokból érkező más anyanyelvű sportolókhoz is így viszonyulnak? „Jó” példával a kolozsvári ortopédorvos járt előttük, aki megalázta azt az erdővidéki kislányt, akit a főtéri átjárón ütött el egy autóbusz. És a balesetet szenvedett kislánnyal együtt csúfot űzött szüleiből és a segíteni akaró kísérőkből is.
Hasonlóképpen jártak a 12 éves kézdivásárhelyi kosárlabdázó lányok is, akik az országos iskolás bajnokság elődöntőjére érkeztek Temesvárra. Egyikük kórlapjára azt írta a kardiológus, hogy aki nem beszél jól románul, az ne utazzon a csapattal, és megjegyzést tett a sportorvosnő is abban az európai szellemiségűnek tartott városban, amelynek toleráns légköréről mítoszokat hallottunk nem is olyan régen, de egyszerű turistaként magam is az ellenkezőjét tapasztaltam.
Való igaz, hogy a többségében magyarok lakta vidéki településeken élő székely gyermekek (és nem csak) nem beszélnek jól románul, de ezért nem elsősorban ők a hibásak. Egy olyan országban, ahol mondvacsinált okokkal meg lehet szüntetni egy magyar iskolát, egy másiknak vissza lehet államosítani az épületét, ki tanulná jókedvvel a hivatalos nyelvet? Pedig a folyékony, helyes román tudásra valóban mindenkinek szüksége lenne. Hogy ez nem így alakul a valóságban, a közhangulat mellett nagymértékben annak tulajdonítható, hogy a többségi nemzet szakemberei az eltelt száz év során sem tudtak vagy nem is akartak egy olyan nyelvtanítási módszert kidolgozni, amely figyelembe veszi a magyar gyermekek másfajta gondolkodásmódját, anyanyelvünk szerkezetét. Egyébként, aki jól beszéli a román köznyelvet, az is akadozik, amikor az orvosi szaknyelvről van szó. Másrészt amikor egymás után két olyan tanügyminisztere volt/van az országnak, akik nincsenek tisztában a nyelvhelyességgel, az egyeztetésekkel, honnan ered a doktor urak és hölgyek igényessége, akiknek egyébként semmi joguk nincs arra, hogy a székelyföldi kislányok nyelvtudását megalázó módon minősítsék? Ez lenne a száz év hozadéka?
