Novemberi átváltozások

Békés fehér csend… Végtelen kék forgatag… Üdezöld tavaszi zsongás… Mindhárom megközelítés találó lehet, ha tömören szeretnénk jellemezni Nagy Dalma múlt héten nyílt jubileumi tárlatát. Persze más összefüggéseket is sorolhatnánk a kiállítás kapcsán. A művésznő maga az Elemek – fények – évszakok hármasát választotta kiállított anyaga címéül. Legutóbb 2003-ban vállalta – szintén a marosvásárhelyi Bernády Házban – az egyéni megmérettetést. Akkor elsősorban dekoratív szőtteseit, a textilművészet hagyományosabb vonulatait képviselő kárpitjait vitte közönség elé, és néhány installációval újító szándékait is felmutatta. Munkái elnyerték a nézők tetszését. Most az azóta született műveivel rukkolt elő, és ugyancsak meglepte a tárlatlátogatókat. A megnyitón számos elismerő szót, megannyi dicsérő véleményt hallhatott, a napokban pedig a kiállítás vendégkönyve is sok elragadtatott, méltató gondolattal gazdagodott. Mindenekelőtt sokoldalúsága okozott meglepetést. 

Az utóbbi évek közös rendezvényein jelen voltak alkotásai, de külön-külön nem tudatosították a közönségben, hogy ez az energikus, fáradhatatlan textilművész, aki a művészeti élet szervezésében is jeleskedik, alkotótáborokban is sűrűn megfordul, rendszeresen fest, rajzol, grafikázik, alkotói nyugtalanságát újabb ötletek kivitelezésével csillapítja. Kisebb méretekben, mint korábban, de folyamatosan dolgozik, merített papíron, változatos textíliákon, jelképhordozó zászlókon, olaj- és akrilképeken, pasztelleken, tusrajzokon küldi a nézőknek üzeneteit, teremt a szemnek élénk színekben pompázó vagy visszafogott tónusú, monokróm ünnepet, kínál fel ihletett metaforákat. Úgy, hogy sokféleségük ellenére így, együtt harmonikus világot, derűs összképet varázsolnak a galériába. Olykor csupán geometrikus formák ritmikus variációjával ér el díszítő hatást, alkot szimbólumot. Máskor ellenkezőleg, elfordul a körtől, négyzettől, háromszögtől, a tájélményt rögzíti primer vagy áttételes, továbbgondolt változatban, majd odébb, formát bontva, érzelmekkel dúsítva vetíti ki magából emlékeit. Fehéren-fehéren-fehér átlibben, jut eszünkbe négyzetes keretbe foglalt, egyszerűségében is különös, címében is szokatlan, fehér ciklusa. Szívesen használja ezt a formátumot. Az elemek – a föld, a víz, a levegő és a tűz – a négy évszakot is jelképezhetik, de a kertet, tengert, étert meg a vulkánt is. Gyakori ez a kettősség a munkáiban, és van amikor a címadással sejtet a művész bizonytalanságot. Ez már dzsungel? – kérdezi, és persze hogy beindul a néző fantáziája. Vagy: Víz, fű, kövek és talán egy szitakötő – bizonytalanít el.

Jó, költői címeket ad alkotásainak. Ha nem látnánk A Hókirálynő ezüstösen csillogó uszályát, akkor is ilyennek képzelnénk el. És hasonlóan beszédes a Tavasztündér köpenye vagy a Zászló kósza hópelyheknek és a Zászló a tavaszi friss hajtásoknak. A tavasz különben főszerepben pompázik a kiállításon. Meg a víz is. De ami mondhatni minden nézőt lenyűgözött, az a három egymás mellé helyezett méretes pasztell a bejárattal szemben, amely színözönben tündököl. Fények kedvenc fám koronájában, olvasható a címkéken. Kívánjunk még sok ilyen kedvencet Nagy Dalmának, aki kerek évfordulós kiállítását valóban emlékezetessé tudta tenni.