Légy vidám! Légy velünk ismét!
Az egykori Marosvásárhelyi Művészeti Középiskola 1963-ban és 1964-ben végzett zenész osztályainak a 10 és 20 éves érettségi találkozói után 3 és 4 évtizedes kimaradás következett. Ezelőtt öt évvel újra életre hívtuk a találkozóinkat, és azóta a 2017-es év kihagyásával minden évben sikerült megtartani. Az együttlétünk egypercnyi csenddel kezdődött, megemlékezve elhunyt tanárainkra és osztálytársainkra.
Tavalyig a 63-as végzőseink négy elhunytjához az idén a 64-ben végzettek közül oboaszólóit már az ég angyalainak muzsikáló társunk is csatlakozott. Az alma mater padjaiban szívtuk magunkba a közös zenélés örömét, az együvé tartozást, ami július első szombatjára évente hazaszólít.
Annak idején az ország magyarlakta vidékeiről verbuválódtunk, mert magyar képzés csak itt és a kincses városban volt. Azóta sok víz lefolyt a Maroson, és úgy, ahogy szétszóródtunk, most a szélrózsa minden irányából vártuk az elszármazottakat a Laci csárdába.
A 27, illetve 17 tagú osztálylétszámból sikerült egy asztalhoz ülni Pittsburghből, Madridból, Göttingenből, Szegedről, de Zsilvásárról, Szalontáról, Máramarosszigetről, Kolozsvárról, Gyergyóalfaluból és az egykori székely főszék városából, Marosvásárhelyről, ahol elemi és középiskolás éveinket töltöttük, néhányan dolgos munkanapjainkat éltük és nyugdíjas éveinket éljük.
Igen, befogadott annak idején a város, de akkor más szelek fújtak. Azért nosztalgiázunk, mert eltűnt a Lázár Ödön park, ahol az azóta lebontott ferencesek kolostorában a fiúbentlakás volt, és ahol a szakórák egy részét tartották, a Kultúrpalota, melynek első emeletén a zeneoktatás folyt, a kisterem, ahol az audiciók keretében a pódiumi pályafutásunk elindult.
Szándékosan hagytam utoljára a mai Forradalom utcai volt zárda épületét, ahol elemi, majd későbbi középiskolás éveinket töltöttük, mert már pár éve gondolatban keresem a tettest, tetteseket, hogy ki gyalázta meg az akkori érettségi tablóinkat. Hova tűntek, hova lettek? A ’63-ban végzettek tablójának megcsúfított töredéke a véletlenek folytán került birtokunkba, de a többieknek nyoma veszett. És fájó, mert akik eltüntették, épp azoknak lett volna kötelességük kordokumentumként őrizni, ők azok, akik most mélyen hallgatnak.
A nagy reményeink, melyek beteljesülését az átkos bukása után vártuk, hamar szétfoszlottak. Akkor ez a kétosztálynyi zenészsereg nagy része keresett egy befogadó országot, „új hazát” választott. Ma, a 30. évét taposó eredeti demokráciánkban is csak látogatóba jönnek egy osztálytalálkozó erejéig, mert már külhonban napirenden vannak a hazai eseményekkel, sokszor még tisztábban látják a visszarendeződést, mint az itthon maradottak. Elég csak a belpolitika utóbbi eseményeiben tallózniuk.
Azért tudtunk kellemesen tereferélni nyugdíjas vagy néhányunknak az aktív hétköznapjairól, a gyerekeink, unokáink életútjának alakulásáról, a többnyire már nem a régi egészségi állapotunkról, de nem maradt el a diákéveink visszatérő, fontosabb eseményeinek felidézése sem.
Remélni merem, hogy mindnyájan, akik e találkozó részesei voltunk, pozitív energiával feltöltődve mennek haza, vagy maradunk itthon, és esetleg már a jövő július első szombatjának eljövetele foglalkoztat.
Szász Károly művészetis vén diák
