Norbi és a tenger
2014-06-17 14:40:57
- Nagy Székely Ildikó
Mintha ismert ifjúsági regényekből lépett volna ki a kerek arcú, kék szemű fiú. Járása messziről elárulja: ő a jég hátán is boldogul.
Mintha ismert ifjúsági regényekből lépett volna ki a kerek arcú, kék szemű fiú. Járása messziről elárulja: ő a jég hátán is boldogul. Gondja van rá, hogy soha ne lassuljon le körülötte az élet, minden kalandban benne van, nyáron sötétedésig rúgja a labdát, fák tetején „üdül” vagy strandolni megy bátyjával és a haverokkal, esőben, szélben virtuális földeket vesz uralma alá. Tíz éve meglepő tudatossággal „menedzseli” hétköz- és ünnepnapjait.
Fazakas Norbert édesanyjával és három testvérével – nyolcadik osztályt végzett nővérével, 12 éves bátyjával és 8 éves öccsével – anyai nagyszüleinek a lakásában él. A szerény anyagi körülmények ellenére a negyvenes éveiben járó nő igyekezett mindent megadni volt férjére leginkább emlékeztető gyermekének, mégis – vagy talán éppen ezért – Norbert mozdulataiból, szavaiból valami különös önrendelkezési vágy érződik. Mintha tudná, hogy saját külső és belső világának alakulása egyedül rajta múlik.
Fél órával este 8 után a két fiúra, Norbira és bátyjára, Dodóra várunk a földszinti lakás konyhájában. Edzésen vannak a Sportcsarnokban, Norbert régóta jár, Dodó most ment először, nemsokára itt kell lenniük – mondja az édesanya, aztán fotóalbumot vesz elő, egymás után mutatja középső fia képeit. Versenyeken készült valamennyi, az egyiken a bíró éppen felemeli jövendő beszélgetőtársam karját. Hamarosan megszólal a kaputelefon. Norbi gyors léptekkel érkezik befelé, letelepedik mellém, és már indulhat is a beszélgetés. Közben valami láthatatlan fiókból megannyi érem kerül elő.
– Mikor fogtál neki a szabadfogású birkózásnak? – kezdem a kérdezz-felelek játékot.
– Két évvel ezelőtt. Nagyapám egyik barátjának a fia járt birkózni, ő mondta, hogy menjek el én is, próbáljam meg. Korábban focizni jártam rövid ideig.
– Hogy indult az edzés, mi mindent tanultál?
– Hát, például a fogásokat. Van olyan, hogy malom, csomag, amerikai csomag, fejkulcs, franciakulcs, orsó, csípődobás, válldobás, malac. A fejkulcs a kedvencem. Azt is megtanultuk, hogy mit nem szabad csinálni. Például kezet hátratörni, nekiszaladni a másiknak…
– Mikor voltál először versenyen?
– Két héttel azután, hogy beiratkoztam. Itt, Marosvásárhelyen tartották az edzők emlékversenyét, azon indultam, és meg is szereztem az első érmemet.
Pillanatok alatt sorba állítja kincseit, aztán egymás után, időrendben idézi fel a győzelmeket.
– Múlt évben a Lőrincz Márton-emlékversenyen kaptam ezt az aranyérmet, szintén tavaly, az erdőszentgyörgyi Szent György-kupán ezüstöt szereztem, Farkaslakán, a Nyikó-kupán pedig újra első helyezést értem el. Az idei Lőrincz Márton-emlékversenyről bronzérmet hoztam, a Szent György-kupáról ismét aranyat.
– Milyen szintű versenyek voltak ezek?
– Megyeiek. Országoson múlt héten vettem részt először, a tengerparton, Jupiteren tartották.
– Ott nem járt sikerrel, le is volt törve nagyon – szól közbe az édesanya.
– Szinte nyertem, a második díjat is megkaphattam volna, de aztán egy olyan mangaliai fiúval kellett birkóznom, aki már öt éve edz. Nem fogtam jól be, és pontokat veszítettem. Pedig azelőtt tizenkét fiút letettem a huszonegyből.
– De legalább láttad a tengert. Négyük közül ő járt ott egyedül – jegyzi meg halkan az asszony.
– Tényleg, hogy telt a versenyen kívüli idő, mi tetszett a legjobban?
– A hullámok – mondja Norbi, aztán mobiltelefonján mutogatja az élmények helyszíneit, a vendéglőt, ahonnan látni lehetett a nagy vizet, a klubot, ahol videojátékoztak, a távolban őrködő Kárpátokat.
– Nemsokára újra megyünk a tengerre, akkor lesz a finálé – jelenti be később.
– De ha már kiestél, akkor hogy mész? Nem azt mondtad, hogy majd csak évek múlva lesz még egy ilyen verseny? – néz rá tanácstalanul az édesanya.
– Nem, meglátod, ezen a nyáron lesz – szögezi le a fiú. Aztán ugrunk egyet előre az időben, és az új tanévről beszélgetünk. Norbi az első négy osztályt a Liviu Rebreanu iskolában végezte, de most sikeresen felvételizett a sportiskolába, futball szakra.
– Nagyon várom az iskolát. Ott minden más lesz – mondja, aztán azt is elárulja, hogy mégis leginkább birkózó lenne, ha majd felnő. De addig még nagyon sok van.
