A harmadik emeleti tömbházlakás leginkább egy finom díszítésű zenedobozra emlékeztetett. Igaz, klasszikus dallamok helyett egy népszerű rádióadó közvetítése töltötte be reggeltől késő estig a szűk teret, jól ismert slágerek, hírek, időjárás-jelentés és nyereményjátékok váltották egymást jól meghatározott rendben.
– A hetvenes, nyolcvanas években édesapámnak is kedvenc szórakozása volt a rádiózás, a vasárnap déli mesét sem hagyta ki soha. Bizonyára tőle örököltem ezt a szenvedélyt – jegyezte meg a garzon lakója, miközben hellyel kínált a falvédőkkel, csendéletekkel és regények hosszú sorával körbezárt szobában. – Édesanyám leginkább olvasni szeretett, a könyvtáram az ő öröksége. Amúgy szigorú neveltetésben volt részem – folytatta mellém telepedve a hatvanas éveiben járó asszony. – Sosem tudtam igazán megfelelni a szüleim elvárásainak. Édesanyám gyakran ismételgette a „három té-s” tanítást: „több telik tőled”, és én mindig igyekeztem ehhez tartani magam. A hatvanas–hetvenes évek családjaiban teljesen megszokott volt, hogy el-eljárt a szülők keze, ha a csemete hibázott. Ezt én kiskoromban és tizenévesen is megtapasztaltam, de az orgonavessző csípése vagy a nyakleves sosem fájt annyira, mint az, ha büntetésből fél napig nem szólt hozzám valamelyik szülőm. Jóval később, felnőtt fejjel értettem meg, hogy a szigorúság burka alatt ott rejtőzött a szeretet. Mivel azonban gyerekként ezt nem érzékeltem, legfőbb törekvésem volt, hogy megszerezzem, kivívjam magamnak valahogy.
– Hogyan próbálkozott? – előztem meg kérdésemmel a leszállni készülő csendet.
– Jó tanuló voltam, de tudtam, hogy a kitűnő osztályzatért nem várhatok pluszfigyelmet, édesanyámék ugyanis a színtízes bizonyítványt a világ legtermészetesebb dolgának tartották. Így megpróbáltam különféle ajándékokkal kedveskedni nekik. Édesanyám hajnalban indult a munkába, én pedig nemegyszer nála is korábban keltem, hogy elkészítsem a kávéját, szendvicsét. Édesapám kicsi bevásárlószekérrel vitte becserélni az üres ásványvizesüvegeket, azokat én mindig kérés nélkül kimostam. De ezek apró, hétköznapi gesztusok voltak, amelyekért szintén nem járt extra ölelés. Egyszer azonban valóban olyat tettem, amivel egy időre megszelídítettem magamnak édesanyámat. Nem vagyok büszke rá, de azért elmondom.
Frissen főzött kávé illata töltötte be a szobát. Vendéglátóm apró porceláncsészében tette elém a forró italt, aztán belekortyolt a magáéba, így gyűjtve erőt mesélt tovább.
– Harmadikos voltam, amikor pár nappal március 8-a előtt édesanyám fiókjában – ahol minden tiltás ellenére mindegyre kutakodtam – találtam egy különleges képeslapot. Anyukám titkárnőként rengeteg emberrel állt kapcsolatban, számtalan levél és üdvözlőlap gyűlt fel a holmijai között, amelyekről idővel megfeledkezett. Ez történhetett ezzel a bizonyos üdvözlettel is. Aranyozott, cirkalmas kézírással kívánt vele valaki boldog nők napját, minden személyesebb hozzáfűznivaló és aláírás nélkül. Gondolkozás nélkül illesztettem a díszes szöveg mellé a magam szerény egy sorát: „édesanyámnak sok szeretettel”. Elvittem a lapot az iskolába, és egész rajzórán vele szöszmötöltem, hogy úgy tűnjön, a teljes feliratot én készítettem. A tanítónő nagyon megdicsért, az osztálytársaim is el voltak ragadtatva, az igazi jutalom azonban édesanyám öröme volt. Aznap az egész délutánt nekem szentelte, este pedig jóéjtpuszit adott. Másnap a legjobb barátnőm megkért, hogy az ő anyukájának is készítsek egy ilyen üdvözletet. Képeslapot is hozott, amire az aranyozott, cirkalmas betűket írjam. Azt mondta, cserébe nekem adja a világ minden árnyalatát magába foglaló színesceruza-készletét, amire régóta vágytam.
– Sikerült teljesíteni a kérést? – álltam újra útját a régmúlt idők csendjének.
– Egész délután, még a házi feladat készítése közben is újra meg újra megpróbáltam papírra vetni azokat a betűket. Egy sima füzetlapon gyakoroltam órákon át, és amikor úgy láttam, hogy a művem valamennyire hasonlít az eredetihez, lassan, óvatosan a képeslapra is rárajzoltam az üdvözletet. Az arany színhatást vízfestékkel próbáltam visszaadni, de nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. A barátnőm, persze, azonnal észrevette a különbségeket, és nemcsak a ceruzáit nem adta nekem, de meg is haragudott rám. Azt mondta, biztosan nem is én készítettem az anyukám üdvözletét, így tulajdonképpen mindkettőjüket átvertem. Nem mertem bevallani, hogy igaza van. Több mint egy év telt el a kimondatlan szavak feszültségében. Negyedik osztály végén, rajzórán a csendélet volt a téma. Mindenki virággal teli vázát festett, én viszont egy feltálalt halat örökítettem meg, a szájában citrommal. A tanítónő megnézte a művemet, és kijelentette: ötödiktől a művészetiben lenne a helyem. A barátnőm azon a tanórán vetette el az ellenem felhozott vádakat. Azt mondta, most már érti, miért nem lett olyan a neki szánt üdvözlet, mint az eredeti. Arra a következtetésre jutott, hogy nem akartam, hogy az én munkámmal büszkélkedjen, és megtévessze a szüleit. A barátságunk azonban ettől nem jött helyre, főleg, mert az ötödik osztályt én valóban a művészeti líceumban kezdtem, ő pedig a közös iskolánkban maradt, így találkozni sem igen volt alkalmunk. A művészetis évek alatt aztán kiderült, hogy bár tényleg jó a kézügyességem, nem vagyok kiemelkedő tehetség, így középiskolásként újra tanintézetet váltottam. Ezt követően sok évig nem is ültem le rajzolni. A régi szikra már csak anyaként, a lányaim rajz és természetismeret házi feladatainál jött újra felszínre. A gyermekkori titkomat pedig mostanáig őrizgettem. Jólesik végre szabadulni tőle.
